Szabadságon vagyok megint, ezúttal majdnem két hétig. Legközelebb jövő hét pénteken megyek dolgozni. Tegnapelőtt, szombaton volt az osztálytalálkozóm, tegnap pedig húgom és a barátja vendégeskedtek nálunk.
Az osztálytalálkozóra végül elmentem. Kaptam egy lökést és sok bátorságot hozzá egy hete, de még mindig nem akarom kifejteni, hogy pontosan hogyan. Ahhoz rengeteget kéne írnom mindenféle kényes témáról, és ahhoz nincs kedvem. A lényeg, hogy elmentem a gimibe, ahol pontosan húsz éve jártam utoljára, végigmentem a folyosón és bementem a terembe, ami hihetetlen módon összement azóta. Pedig nem nőttem azóta sokat! :D Beszélgettem olyanokkal, akikkel a velük töltött négy évem alatt egyszer sem... Egyébként a terem összezsugorodását mindenki észrevette, nem csak én. Tényleg fura, de kisebb lett. :)
Nézegettem a tablóképeket a folyosón. Amikor még én jártam oda suliba, régi tablóképek voltak a falakon, csupa fekete-fehér, évtizedekkel azelőtti komor képek, kábé mint egy gyászjelentés, úgy néztek ki. Most azt láttam, hogy ott szokássá vált nem csak a végzősöknek, hanem pont hogy a pici elsősöknek is tablóképet készíteni, és színes, mosolygós, 21. századi gyerekképek néznek le a falakról. :) Az egyik osztálytársam meg is mutatta köztük a saját kislányát. Néhányan ma is a közelben laknak, és nekik a gyerekeik ugyanebbe a suliba járnak, de többségünk tényleg húsz éve nem járt arra... Megrendítő volt ott lenni, de jót tett! Jó döntés volt elmenni, ott már ezt éreztem.
Tanárok is jöttek nem is kevesen. Az angoltanárom, akibe szerelmes voltam, a suliba még nem, csak a későbbi vacsorára nézett be. Ott volt viszont az osztályfőnökünk, hófehér hajjal... Mi nem változtunk annyit húsz év alatt, mint a tanáraink, ezt is megállapítottuk csendben. Gondolom, ha a harmincéves találkozónkra mennénk, ott már mi se néznénk ki ennyire frissnek... Aztán a suliból legurultunk a belvárosba a vacsora helyszínére. Ügyesek voltak a szervezők, azt meg kell hagyni, mert szinte az egész osztályt sikerült összeterelniük, nyomoztak a Facebookon, emailek után is, és végül csak pár ember hiányzott. Köztük az a lány is, aki a padtársam volt, de őszintén nem zavart, hogy nincs ott. Semmivel se tudtam volna többet mondani neki, mint bárki másnak.
A vacsora alatt mindenkinek kis beszédet kellett tartania arról, mit művelt az elmúlt két évtizedben. A tanárok következtek először, és többen is azt mondták, hogy ha visszamehetnének az időben, abba az életkorba akarnánk menni, amiben most mi vagyunk. Szerintük 35 és 45 év között van a legjobb évtized az életben, amikor már sínen vagy, tartasz valahol, de még fiatal vagy és életerős... Megjegyeztem a szavaikat.
Az osztálytársaimmal kapcsolatban az a kellemes meglepetés ért, hogy mindegy mi a foglalkozásunk vagy érdeklődési körünk, ha mindketten szülők vagyunk, akkor máris van közös téma és megértjük egymást és el tudunk beszélgetni. :) Márpedig szinte mindannyian szülők vagyunk mostanra, csak néhány kivétel van, és ők is szeretnének azok lenni a közeljövőben. Sikeres emberek az osztálytársaim, jellemzően orvosok vagy jogászok, mindenféle cégvezetők, egy politikus... Arról beszéltek, milyen szakmai sikereket értek el és nyilvánvalóan büszkék magukra, de amikor felragyogott az arcuk, az akkor volt, amikor a gyerekükről vagy gyerekeikről beszéltek. :) Függetlenül attól, hogy ötgyerekes és házas vagy egyedülálló szülő nem tervezett gyerekkel, mindkettőre van példa köztük, de a boldogság, amit egy gyerek okoz, az ugyanolyan mindkét esetben. És amikor én beszéltem Jojóról, végignéztem az arcokon és láttam, hogy mosolyogva hallgatnak, és az annyira jó volt, hogy már csak azért a pillanatért is érdemes volt ott lenni! Nem számítottam erre valamiért, hogy ez lesz. A gyerekeink életkora újszülöttől gimnazistáig terjed, tehát én azzal, hogy majdnem harmincévesen lettem anya, átlagosnak számítok köztük. Nem érzem többé abnormálisnak magam köztük! :) Azt hiszem, mindannyian értjük és érezzük azt, hogy a legjobb dolog az életben, ha anyának vagy apának szólít valaki... :)
Szóval ezeket az érzéseket hoztam magammal az osztálytalálkozóról. Nem mondom, hogy most majd aztán gyakrabban találkozom velük, biztos, hogy nem így lesz, de megérte elmenni, és az egyik lánnyal abban maradtunk, hogy beszélgetünk még, szóval ha ő megkeres mostanában, akkor vele még fogok találkozni. Nem utolsósorban a vacsora nagyon finom volt és az étterem szépséges. :) A Víg Varjú különtermében ettünk.
Tegnap húgom hozott egy programozható robotot Jojónak, aki jelenleg suliban sínylődik, de tudom, hogy alig várja, hogy hazajöhessen és játszhasson a kis robotjával. Úgyhogy most azt fogom csinálni, hogy kirakok egy akadálypályát építőjátékból, hogy Jojó írhasson egy olyan programot a robotnak, hogy végig tudjon haladni a pályán :) (Jojó már egyedül jár haza a suliból, azzal nincs gondja, de egyedül lenni itthon nem szeret, úgyhogy amikor dolgozok, akkor továbbra is haza szoktam sietni munka után, hogy itt legyek nem sokkal azután, hogy ő hazaér.)
Az osztálytalálkozóra végül elmentem. Kaptam egy lökést és sok bátorságot hozzá egy hete, de még mindig nem akarom kifejteni, hogy pontosan hogyan. Ahhoz rengeteget kéne írnom mindenféle kényes témáról, és ahhoz nincs kedvem. A lényeg, hogy elmentem a gimibe, ahol pontosan húsz éve jártam utoljára, végigmentem a folyosón és bementem a terembe, ami hihetetlen módon összement azóta. Pedig nem nőttem azóta sokat! :D Beszélgettem olyanokkal, akikkel a velük töltött négy évem alatt egyszer sem... Egyébként a terem összezsugorodását mindenki észrevette, nem csak én. Tényleg fura, de kisebb lett. :)
Nézegettem a tablóképeket a folyosón. Amikor még én jártam oda suliba, régi tablóképek voltak a falakon, csupa fekete-fehér, évtizedekkel azelőtti komor képek, kábé mint egy gyászjelentés, úgy néztek ki. Most azt láttam, hogy ott szokássá vált nem csak a végzősöknek, hanem pont hogy a pici elsősöknek is tablóképet készíteni, és színes, mosolygós, 21. századi gyerekképek néznek le a falakról. :) Az egyik osztálytársam meg is mutatta köztük a saját kislányát. Néhányan ma is a közelben laknak, és nekik a gyerekeik ugyanebbe a suliba járnak, de többségünk tényleg húsz éve nem járt arra... Megrendítő volt ott lenni, de jót tett! Jó döntés volt elmenni, ott már ezt éreztem.
Tanárok is jöttek nem is kevesen. Az angoltanárom, akibe szerelmes voltam, a suliba még nem, csak a későbbi vacsorára nézett be. Ott volt viszont az osztályfőnökünk, hófehér hajjal... Mi nem változtunk annyit húsz év alatt, mint a tanáraink, ezt is megállapítottuk csendben. Gondolom, ha a harmincéves találkozónkra mennénk, ott már mi se néznénk ki ennyire frissnek... Aztán a suliból legurultunk a belvárosba a vacsora helyszínére. Ügyesek voltak a szervezők, azt meg kell hagyni, mert szinte az egész osztályt sikerült összeterelniük, nyomoztak a Facebookon, emailek után is, és végül csak pár ember hiányzott. Köztük az a lány is, aki a padtársam volt, de őszintén nem zavart, hogy nincs ott. Semmivel se tudtam volna többet mondani neki, mint bárki másnak.
A vacsora alatt mindenkinek kis beszédet kellett tartania arról, mit művelt az elmúlt két évtizedben. A tanárok következtek először, és többen is azt mondták, hogy ha visszamehetnének az időben, abba az életkorba akarnánk menni, amiben most mi vagyunk. Szerintük 35 és 45 év között van a legjobb évtized az életben, amikor már sínen vagy, tartasz valahol, de még fiatal vagy és életerős... Megjegyeztem a szavaikat.
Az osztálytársaimmal kapcsolatban az a kellemes meglepetés ért, hogy mindegy mi a foglalkozásunk vagy érdeklődési körünk, ha mindketten szülők vagyunk, akkor máris van közös téma és megértjük egymást és el tudunk beszélgetni. :) Márpedig szinte mindannyian szülők vagyunk mostanra, csak néhány kivétel van, és ők is szeretnének azok lenni a közeljövőben. Sikeres emberek az osztálytársaim, jellemzően orvosok vagy jogászok, mindenféle cégvezetők, egy politikus... Arról beszéltek, milyen szakmai sikereket értek el és nyilvánvalóan büszkék magukra, de amikor felragyogott az arcuk, az akkor volt, amikor a gyerekükről vagy gyerekeikről beszéltek. :) Függetlenül attól, hogy ötgyerekes és házas vagy egyedülálló szülő nem tervezett gyerekkel, mindkettőre van példa köztük, de a boldogság, amit egy gyerek okoz, az ugyanolyan mindkét esetben. És amikor én beszéltem Jojóról, végignéztem az arcokon és láttam, hogy mosolyogva hallgatnak, és az annyira jó volt, hogy már csak azért a pillanatért is érdemes volt ott lenni! Nem számítottam erre valamiért, hogy ez lesz. A gyerekeink életkora újszülöttől gimnazistáig terjed, tehát én azzal, hogy majdnem harmincévesen lettem anya, átlagosnak számítok köztük. Nem érzem többé abnormálisnak magam köztük! :) Azt hiszem, mindannyian értjük és érezzük azt, hogy a legjobb dolog az életben, ha anyának vagy apának szólít valaki... :)
Szóval ezeket az érzéseket hoztam magammal az osztálytalálkozóról. Nem mondom, hogy most majd aztán gyakrabban találkozom velük, biztos, hogy nem így lesz, de megérte elmenni, és az egyik lánnyal abban maradtunk, hogy beszélgetünk még, szóval ha ő megkeres mostanában, akkor vele még fogok találkozni. Nem utolsósorban a vacsora nagyon finom volt és az étterem szépséges. :) A Víg Varjú különtermében ettünk.
Tegnap húgom hozott egy programozható robotot Jojónak, aki jelenleg suliban sínylődik, de tudom, hogy alig várja, hogy hazajöhessen és játszhasson a kis robotjával. Úgyhogy most azt fogom csinálni, hogy kirakok egy akadálypályát építőjátékból, hogy Jojó írhasson egy olyan programot a robotnak, hogy végig tudjon haladni a pályán :) (Jojó már egyedül jár haza a suliból, azzal nincs gondja, de egyedül lenni itthon nem szeret, úgyhogy amikor dolgozok, akkor továbbra is haza szoktam sietni munka után, hogy itt legyek nem sokkal azután, hogy ő hazaér.)