Nemrég elolvastam a The Hours című regényt (szerzője Michael Cunningham), ami alapján az azonos című film készült. A könyv már régóta megvan, de állapotából ítélve eddig még sose olvastam el. Nem emlékszem arra sem, hogy megvettem vagy ajándékba kaptam egyszer valakitől. Meghatározó film / olvasmány az életemben. Időről-időre eszembe jut és gondolkodok a mondanivalóján. Nem fogok semmit elárulni a történetről, nyugodtan lehet olvasni ezt a bejegyzést.
A könyv többek közt azért tetszett, mert rövid, tömör, sokatmondó és tömve van szimbólumokkal. Szeretem az így megírt történeteket. Én is ilyen stílusú meséket és novellákat írtam annak idején, amikor még írtam. Súlyos témákról szól: halál, öngyilkosság, mentális betegségek, biszexualitás, elvesztett szerelem, az anyák nyomasztó felelőssége abban, hogy egy gyerek milyen lelkivilágú felnőtté válik (pontosabban bárkié, aki egy gyerekkel a legtöbb időt tölti, de az általában az anya). A történetből számomra az derül ki, hogy hajszálvékony vonal választja el a beletörődős megelédegettséget (amit külső szemlélő akár boldogságnak is vélhet) az olyan szintű kilátástalanságtól és kétségbeeséstől, amiből csak az öngyilkosság látszik kiútnak. És hogy ugyanaz az élet bizonyos szemszögből nézve lehet sikeres és tökéletes, egy más szemszögből nézve pedig elfecsérelt és értelmetlen. Veszélyesnek is tartom a könyvet. Ha egy önpusztításra hajlamos ember olvassa el, számtalan okot találhat arra, hogy miért vessen véget az életének.
Szerencsére rám csak olyan hatással volt, hogy a befejezése után nem tudtam aludni, és éjjel fél 2-kor még azon járt az agyam, hogy nemrég múlhatott el az a nap az életemben, amikor ugyanannyi időt töltöttem a 20. és a 21. században. Pontosan nem tudom, hogy a gondolataim hogyan követték egymást, hogy végül ide vezettek, valószínűleg általánosságban az idő múlásán agyaltam. Úgyhogy, mivel aludni úgyse tudtam, fogtam a telefonom és egy online kalkulátor segítségével kiderítettem, hogy tavaly szeptember 12-e volt az a nap, amikor már 7924 nap telt el a 21. századból (az első napja a közhiedelemmel ellentétben 2001. január 1. volt és nem 2000. január 1.), pontosan annyi, mint amennyit a 20. században éltem. Minden azóta eltelt nappal már többet éltem a 21. században. A nálam fiatalabbaknak, akik azért még a 20. században születtek, már korábban eljött ez a nap. És az olyan fiataloknak, mint Jojó, Dodó és Riki, akik már a 21. században születtek, sose lesz ilyen nap. Ők talán megérik a 22. századot, mindhármuknak van rá esélye. Szóval 2022. szeptember 12. A Krisztával közös Google naptárunk szerint az akkor még újszülöttkorban lévő Rikinek aznap kellett elkezdeni adagolni a D vitamin cseppeket, én pedig a munkatársaimmal bowlingozni mentem este. És nem voltam tudatában a nap másmilyen jelentőségének.
Visszatérve a könyvre, rám nem jellemző módon egy férfi-nő kapcsolat érint meg leginkább benne, Richard és Clarissa kapcsolata. A történetben több ellaposodott vagy kezdeteitől értelmetlen kapcsolatot ismerünk meg (férfi-férfi, nő-nő és férfi-nő kapcsolat is van ezek között), miközben Richard és Clarissa barátsága és szerelme az, ami évtizedeken át megmaradt annak ellenére, hogy igazából már nincsenek is együtt. Számomra ez megható. Mintha olyan fogadalmat tettek volna, hogy más nőre / férfira sose néznek életükben, és ezt be is tartották, hiszen Richard csak férfiakkal volt együtt, Clarissa pedig egy nővel él és még a lánya apját is spermabankból választotta. Ilyen módon ők a leghűségesebbek egymáshoz.
A könyv többek közt azért tetszett, mert rövid, tömör, sokatmondó és tömve van szimbólumokkal. Szeretem az így megírt történeteket. Én is ilyen stílusú meséket és novellákat írtam annak idején, amikor még írtam. Súlyos témákról szól: halál, öngyilkosság, mentális betegségek, biszexualitás, elvesztett szerelem, az anyák nyomasztó felelőssége abban, hogy egy gyerek milyen lelkivilágú felnőtté válik (pontosabban bárkié, aki egy gyerekkel a legtöbb időt tölti, de az általában az anya). A történetből számomra az derül ki, hogy hajszálvékony vonal választja el a beletörődős megelédegettséget (amit külső szemlélő akár boldogságnak is vélhet) az olyan szintű kilátástalanságtól és kétségbeeséstől, amiből csak az öngyilkosság látszik kiútnak. És hogy ugyanaz az élet bizonyos szemszögből nézve lehet sikeres és tökéletes, egy más szemszögből nézve pedig elfecsérelt és értelmetlen. Veszélyesnek is tartom a könyvet. Ha egy önpusztításra hajlamos ember olvassa el, számtalan okot találhat arra, hogy miért vessen véget az életének.
Szerencsére rám csak olyan hatással volt, hogy a befejezése után nem tudtam aludni, és éjjel fél 2-kor még azon járt az agyam, hogy nemrég múlhatott el az a nap az életemben, amikor ugyanannyi időt töltöttem a 20. és a 21. században. Pontosan nem tudom, hogy a gondolataim hogyan követték egymást, hogy végül ide vezettek, valószínűleg általánosságban az idő múlásán agyaltam. Úgyhogy, mivel aludni úgyse tudtam, fogtam a telefonom és egy online kalkulátor segítségével kiderítettem, hogy tavaly szeptember 12-e volt az a nap, amikor már 7924 nap telt el a 21. századból (az első napja a közhiedelemmel ellentétben 2001. január 1. volt és nem 2000. január 1.), pontosan annyi, mint amennyit a 20. században éltem. Minden azóta eltelt nappal már többet éltem a 21. században. A nálam fiatalabbaknak, akik azért még a 20. században születtek, már korábban eljött ez a nap. És az olyan fiataloknak, mint Jojó, Dodó és Riki, akik már a 21. században születtek, sose lesz ilyen nap. Ők talán megérik a 22. századot, mindhármuknak van rá esélye. Szóval 2022. szeptember 12. A Krisztával közös Google naptárunk szerint az akkor még újszülöttkorban lévő Rikinek aznap kellett elkezdeni adagolni a D vitamin cseppeket, én pedig a munkatársaimmal bowlingozni mentem este. És nem voltam tudatában a nap másmilyen jelentőségének.
Visszatérve a könyvre, rám nem jellemző módon egy férfi-nő kapcsolat érint meg leginkább benne, Richard és Clarissa kapcsolata. A történetben több ellaposodott vagy kezdeteitől értelmetlen kapcsolatot ismerünk meg (férfi-férfi, nő-nő és férfi-nő kapcsolat is van ezek között), miközben Richard és Clarissa barátsága és szerelme az, ami évtizedeken át megmaradt annak ellenére, hogy igazából már nincsenek is együtt. Számomra ez megható. Mintha olyan fogadalmat tettek volna, hogy más nőre / férfira sose néznek életükben, és ezt be is tartották, hiszen Richard csak férfiakkal volt együtt, Clarissa pedig egy nővel él és még a lánya apját is spermabankból választotta. Ilyen módon ők a leghűségesebbek egymáshoz.