Tegnap este Jojót kivittem a hóba, hadd örüljön. Szánkónk nincs, mert nem tudnám hova eltenni a lakásban és nem akarnám évekig kerülgetni, amíg semmi haszna nem lenne, mert évekig nincs hó. Találtam otthon egy nagy, vastag, műanyag fóliát, abból vágtam egy megfelelő méretű darabot, összehajtogattam és a hónom alá csaptam. Jojót meg magamat is jól felöltöztettem és kisétáltunk az Infóparkba. Sokat sétáltunk ott még régebben, amikor két totyogó volt Jojó és Dodó, ezért ismerem a domborzati viszonyokat és könnyen megtaláltam egy kis dombot. Ott csúszkáltunk a zacskónkon, hógolyóztunk és még egy jókora hóembert is építettünk, ld. mellékelt ábra.

Jojónak a csúszkálás tetszett legjobban, hatalmasakat hahotázott, ahogy ő azt szokta. Hazainduláskor viszont keserves sírásba kezdett, mert nem akarta otthagyni a hóembert.

Hosszasan bőgött ott ráborulva és nem akart elindulni, pedig előtte már mondta, hogy nagyon fáznak az ujjai meg a lába és menjünk. Azt mondta, hogy sajnálja a hóembert, mert egyedül fog maradni egész éjszaka. Nem tudom, hogy ezt hogyan értelmezzem: Kicsi még? Magányos Dodó nélkül? Ezt is a rendkívül élénk fantáziája okozza? Nyugtatgattam, hogy a hóember nem fél egyedül, nem kell sajnálni. Ez nem segített. Felajánlottam, hogy másnap este meglátogathatjuk. Jojónak ez se volt elég, mert akkor elkezdte mondani, hogy jó, de aztán el fog olvadni a hóember. Igen, mondtam, az biztos, hogy nyáron már nem lesz ott az a hóember, ez a hóemberek sorsa. Tovább bőgött... Eszembe jutott aztán valami, és felajánlottam, hogy ma este készítsünk egy icipici hóembert, tegyük be egy dobozba, dobozostul a mélyhűtőbe, és akkor nyáron is lesz egy hóemberünk. Jojó ettől végre hajlandó volt hazaindulni, de továbbra is szomorú volt a nagy hóember miatt.

Ma máris itt az olvadás, úgyhogy szerencsésnek ítélem, hogy tegnap kihasználtuk ezt a szó szerint szökőévente bekövetkező alkalmat, hogy van hó. Estére azért remélem marad annyi, hogy a mini hóembert meg tudjuk építeni...