Egy kedves ember emlékére...
Van egy nálam 20 évvel idősebb nagynénim, anyukám féltestvére, aki Angliában él. Családunk angol és magyar tagjai néhány évente szoktak találkozni itt Magyarországon vagy Angliában.
Amikor gyerek voltam, a szüleim néha emlegettek egy "kedves fiút", aki korábban a nagynénim "boyfriend"-je volt és egyszer eljöttek együtt Magyarországra.
A nagynénimnek aztán lett férje, egy dél-amerikai férfi, akivel az USA-ban ismerkedtek meg. A kilencvenes évek elején többször küldtek a szüleim Angliába nyáron, hogy angolt tanuljak, akkor ismertem meg a nagynénim férjét. Volt már két kisfiuk akkor, az én "félunokatestvéreim", ha van ilyen - ugyanaz a nagyapánk, de más a nagyanyánk. Emlékszem, hogy a náluk eltöltött hetek alatt sokszor gondolkoztam azon, hogy a nagynénim férje hogy képes nem szeretni a nagynénimet, amikor a két kisfiát, akiket neki köszönhet, annyira szereti. Kb. 13 évesen is világosan láttam, mert nyilvánvaló volt, hogy a férje nem tiszteli és nem becsüli, miközben azért nagyon jó apja volt a két fiuknak. Szomorú voltam emiatt és sajnáltam a nagynénimet, aki az egyik legaranyosabb ember, akit ismerek. Vannak olyan emberek, talán ti is ismertek ilyet, akik soha nem beszélnek magukról, mindenkihez kedvesen és szeretettel fordulnak, meghallgatnak minden panaszt és segíteni próbálnak mindenkinek. A nagynénim ilyen ember. Csupa jót érdemelne, mert soha senkinek nem ártott. A harmadik fia ettől a fent említett férjétől a kilencvenes évek közepén született. Amikor megtudtam a hírt, hogy lesz még egy gyerekük, emlékszem, hogy arra gondoltam, na, talán mégsem annyira boldogtalan a házasságuk, talán megoldották a gondjaikat. Akkori eszemmel nem gondolhattam másra.
Csak sokkal később tudtam meg a többi angol rokonomtól, hogy a nagynénim házassága olyan szomorú volt, hogy szegény állandóan napszemüvegben járt egy idő után, mert nem akarta, hogy mások tudják, hogy mennyit bőg. Tettleg nem bántotta a férje, úgy tudom, de olyan ridegen bánt vele, amit nem lehetett elviselni. Elváltak, azt hiszem, a 2000-res évek elején, és aztán a szüleim megint elkezdték emlegetni azt a kedves fiút, aki régen a nagynénim boyfriend-je volt...
Az történt, hogy teljesen véletlenül, hosszú évek után, megint találkoztak. Addigra az egykori fiú már elvált apa volt. Újra egymásra találtak a nagynénimmel és végre boldognak láthattam! Kedves, vicces embernek ismertem meg az egykori boyfriend-et és nagyon megszerettem pusztán azért is, mert annyira boldoggá tette a nagynénimet.
Nem emlékszem, hogy mikor derült ki, hogy a nagynénim új-régi szerelme rákbeteg. Amikor 2011-ben náluk jártunk, akkor már az volt, és valami alternatív módszerrel próbálta kezelni a család. Lényegében zöldségleveken élt és azt várták, hogy attól elmúlik a rák. Jobban lett, de csak átmenetileg. 2012-ben a lakodalmukon jártunk megint Angliában, akkor nem is látszott rajta, hogy beteg. Aztán rosszabbul lett, és amikor 2013-ban a nagynénimmel és a fiaival nyaraltunk a Balatonnál, ő nem jött velük. Tegnap reggel meghalt.
Ez történt, tanulság nincs, szomorú vagyok.
Rest in peace, Shane.
Van egy nálam 20 évvel idősebb nagynénim, anyukám féltestvére, aki Angliában él. Családunk angol és magyar tagjai néhány évente szoktak találkozni itt Magyarországon vagy Angliában.
Amikor gyerek voltam, a szüleim néha emlegettek egy "kedves fiút", aki korábban a nagynénim "boyfriend"-je volt és egyszer eljöttek együtt Magyarországra.
A nagynénimnek aztán lett férje, egy dél-amerikai férfi, akivel az USA-ban ismerkedtek meg. A kilencvenes évek elején többször küldtek a szüleim Angliába nyáron, hogy angolt tanuljak, akkor ismertem meg a nagynénim férjét. Volt már két kisfiuk akkor, az én "félunokatestvéreim", ha van ilyen - ugyanaz a nagyapánk, de más a nagyanyánk. Emlékszem, hogy a náluk eltöltött hetek alatt sokszor gondolkoztam azon, hogy a nagynénim férje hogy képes nem szeretni a nagynénimet, amikor a két kisfiát, akiket neki köszönhet, annyira szereti. Kb. 13 évesen is világosan láttam, mert nyilvánvaló volt, hogy a férje nem tiszteli és nem becsüli, miközben azért nagyon jó apja volt a két fiuknak. Szomorú voltam emiatt és sajnáltam a nagynénimet, aki az egyik legaranyosabb ember, akit ismerek. Vannak olyan emberek, talán ti is ismertek ilyet, akik soha nem beszélnek magukról, mindenkihez kedvesen és szeretettel fordulnak, meghallgatnak minden panaszt és segíteni próbálnak mindenkinek. A nagynénim ilyen ember. Csupa jót érdemelne, mert soha senkinek nem ártott. A harmadik fia ettől a fent említett férjétől a kilencvenes évek közepén született. Amikor megtudtam a hírt, hogy lesz még egy gyerekük, emlékszem, hogy arra gondoltam, na, talán mégsem annyira boldogtalan a házasságuk, talán megoldották a gondjaikat. Akkori eszemmel nem gondolhattam másra.
Csak sokkal később tudtam meg a többi angol rokonomtól, hogy a nagynénim házassága olyan szomorú volt, hogy szegény állandóan napszemüvegben járt egy idő után, mert nem akarta, hogy mások tudják, hogy mennyit bőg. Tettleg nem bántotta a férje, úgy tudom, de olyan ridegen bánt vele, amit nem lehetett elviselni. Elváltak, azt hiszem, a 2000-res évek elején, és aztán a szüleim megint elkezdték emlegetni azt a kedves fiút, aki régen a nagynénim boyfriend-je volt...
Az történt, hogy teljesen véletlenül, hosszú évek után, megint találkoztak. Addigra az egykori fiú már elvált apa volt. Újra egymásra találtak a nagynénimmel és végre boldognak láthattam! Kedves, vicces embernek ismertem meg az egykori boyfriend-et és nagyon megszerettem pusztán azért is, mert annyira boldoggá tette a nagynénimet.
Nem emlékszem, hogy mikor derült ki, hogy a nagynénim új-régi szerelme rákbeteg. Amikor 2011-ben náluk jártunk, akkor már az volt, és valami alternatív módszerrel próbálta kezelni a család. Lényegében zöldségleveken élt és azt várták, hogy attól elmúlik a rák. Jobban lett, de csak átmenetileg. 2012-ben a lakodalmukon jártunk megint Angliában, akkor nem is látszott rajta, hogy beteg. Aztán rosszabbul lett, és amikor 2013-ban a nagynénimmel és a fiaival nyaraltunk a Balatonnál, ő nem jött velük. Tegnap reggel meghalt.
Ez történt, tanulság nincs, szomorú vagyok.
Rest in peace, Shane.