Jojó ma reggel "erdei iskolába" indult, ami lényegében egy ötnapos ottalvós tábor az osztályával Szilvásváradon. Még egy osztály és összesen négy tanár megy velük. Jojóék ugye másodikosok. Életükben először lesznek anyjuk-apjuk nélkül ennyi ideig, és még telefonon se szabad velük beszélni a tábor ideje alatt. Naponta egyszer az osztályfőnöke telefonál vagy emailt ír egy SZMK szülőnek, ő fogja továbbítani az infókat a többi szülőnek, ezen kívül nem lesz más kapcsolat a gyerekeinkkel péntekig. Nem én vagyok az egyetlen szülő, aki elcsodálkozott, hogy másodikosokat ilyesminek tesznek ki. Egyáltalán nem tartom rossz ötletnek, csak elcsodálkoztam, mert mikor én voltam annyi idős, mint Jojó most (30 éve), fel se merült ilyen komoly táborozás ennyi idősen. Nem tudom, most mi a szokás, hogy csak Jojó sulija ilyen, vagy a többi is. A tábornak két célja van, egyik, hogy olyasmiket tanulhassanak, amiket egy osztályteremben nem lehet, másik, hogy fejlődjön az önállóságuk. Mindkettő hasznos, úgyhogy örülök, hogy van ilyen tábor, Jojó meg természetesen visszaszámolta a napokat, hogy mikor mehet már! Tegnap este együtt pakoltuk be a bőröndjét és a hátizsákját, hogy tudja, mit hol keressen. Az osztályfőnök kért minket szülőket, hogy így tegyünk. De hogy aztán mi mindent fog elfelejteni, meg egyáltalán hogy fog olyan döntéseket meghozni, hogy most akkor hajat mosson vagy sem, és milyen ruhát vegyen fel, és hova tegye a vizes törölközőt, arra kíváncsi lennék. :) Még pénzt is kellett nekik adni, napi 500 forintot olyan módon, hogy napokra bontva borítékba csomagolva, nehogy elköltse az egészet első nap. Na most napi 500 forintból elég sok csokit lehet venni... Persze mondtam neki, hogy ha sok édességet vesz, akkor ne egye meg egyszerre, hanem tegyen el belőle máskorra, de hogy mit fog valójában csinálni, az a következő öt napban csak tőle függ. Mindenesetre ideje önállóságot tanulnia, mostanában otthon folyton mondanom kell neki, hogy mit csináljon, és ha nem mondom, akkor sokszor semmit se csinál, csak áll. Szoktam is neki mondani olyankor, hogy úgy viselkedik, mint egy sim, akinek kikapcsolták a free willjét. Ezen jókat szokott röhögni. :)
Reggel tehát boldogan húzta a bőröndjét és mentünk az indulási helyre, ahol már nagy tömeg gyerek és szülő várakozott, meg egy tátongó hasú busz. Átadtuk az ő böröndjét is a pakoló sofőrnek, aztán Jojó megtalálta barátnőjét, Bogit, aki a szokásos módján üdvözölte: NA VÉGRE, HOGY ITT VAGY, MÁR RÁD VÁROK EGY ÓRÁJA!!!!! és azzal összeölelkeztek. :) Nagy hangú lány ez a Bogi, de nem rossz gyerek, és Jojóval nagyon szeretik egymást. Nemsokára fel kellett sorakozni, és Jojó elfelejtett puszit és ölelést kérni tőlem, pedig átlag sulinapokon ezek nélkül sose megy fel az osztályterembe, ezek hozzátartoznak a reggeli búcsúnkhoz. Felmásztak a buszba, leültek, és a nagy tömeg szülő a busz két oldaláról integetett. Bogi szüleit nem láttam, az anyja ugye tanár, gondolom éppen a suliban volt, de hogy az apja se jött ki elbúcsúzni, azt furcsálltam. Boginak talán nem gond ez. Integettek nekem mind a ketten nagy vigyorogva, aztán pár perc múlva a hatalmas busz felmordult. Akkor láttam, hogy Jojó elkomolyodik. Szerintem akkor fogta fel az események súlyát, hogy most őt onnan elviszik tőlem. Továbbra is integettem, de Jojó a könnyeit törölgette, Bogi is elkomolyodott, és azt formálta a szájával (nem hallottam persze semmit), hogy "Nem szomorú!", hogy megnyugtasson. Bogi mindig is ilyen gyerek volt, hogy ha Jojó elérzékenyült, akkor vigasztalta. Aztán elindult a busz, mindenki még lelkesebben integetett, és akkor Jojó már megint mosolygott. Biztos vagyok benne, hogy imádni fogja a tábort és kíváncsian várom, hogy mennyivel önállóbb gyereket kapok vissza pénteken. :)
Reggel tehát boldogan húzta a bőröndjét és mentünk az indulási helyre, ahol már nagy tömeg gyerek és szülő várakozott, meg egy tátongó hasú busz. Átadtuk az ő böröndjét is a pakoló sofőrnek, aztán Jojó megtalálta barátnőjét, Bogit, aki a szokásos módján üdvözölte: NA VÉGRE, HOGY ITT VAGY, MÁR RÁD VÁROK EGY ÓRÁJA!!!!! és azzal összeölelkeztek. :) Nagy hangú lány ez a Bogi, de nem rossz gyerek, és Jojóval nagyon szeretik egymást. Nemsokára fel kellett sorakozni, és Jojó elfelejtett puszit és ölelést kérni tőlem, pedig átlag sulinapokon ezek nélkül sose megy fel az osztályterembe, ezek hozzátartoznak a reggeli búcsúnkhoz. Felmásztak a buszba, leültek, és a nagy tömeg szülő a busz két oldaláról integetett. Bogi szüleit nem láttam, az anyja ugye tanár, gondolom éppen a suliban volt, de hogy az apja se jött ki elbúcsúzni, azt furcsálltam. Boginak talán nem gond ez. Integettek nekem mind a ketten nagy vigyorogva, aztán pár perc múlva a hatalmas busz felmordult. Akkor láttam, hogy Jojó elkomolyodik. Szerintem akkor fogta fel az események súlyát, hogy most őt onnan elviszik tőlem. Továbbra is integettem, de Jojó a könnyeit törölgette, Bogi is elkomolyodott, és azt formálta a szájával (nem hallottam persze semmit), hogy "Nem szomorú!", hogy megnyugtasson. Bogi mindig is ilyen gyerek volt, hogy ha Jojó elérzékenyült, akkor vigasztalta. Aztán elindult a busz, mindenki még lelkesebben integetett, és akkor Jojó már megint mosolygott. Biztos vagyok benne, hogy imádni fogja a tábort és kíváncsian várom, hogy mennyivel önállóbb gyereket kapok vissza pénteken. :)