Ahogy itt írtam, bizonytalanná vált a munkahelyzetem. :( Elkezdtem munkát keresni, mert még semmi biztosat nem tudok afelől, hogy maradhatok-e ennél a cégnél vagy sem. A főnökömmel két hete beszéltem erről utoljára, akkor azt mondta, hogy van egy ügyfél, ahol a vírushelyzet miatt megsokszorozódott a munka, ott kellene segítség. Üres pozíció viszont nincs, tehát át kellene gondolni, milyen módon osszák fel a csapatokat. Ha előbb nem kapok további híreket, július végén rákérdezek nála, hogy mennyi esélyét látja, hogy maradhatok, mert jó lenne tudni.
Hétfőn bementem az irodába 3 és fél hónap után először. Mindenkinek be kellett mennie összeszedni a személyes holmiját. Ez független attól, hogy a mi ügyfelünk felmondta a szerződést a cégemmel, mindenkinek be kell mennie elhozni az otthagyott holmiját, mert át fogják rendezni az irodát. Egyszerre csak a dolgozók egy része lehet majd benn, ehhez kell rendezkedni.
A belépőkártyámat a nagykabátom zsebében találtam meg! Március legvégén, amikor hazaküldtek minket, éppen hideg volt. Abban a kabátban jöttem haza, és a kártyához azóta nem nyúltam. Nagyon szomorú volt belépni az elnéptelenedett terembe. Nem az iroda hiányzik! Az az érzés hiányzik, hogy van biztos munkahelyem. Eszembe jutott a nap, amikor utoljára kiléptem onnan a talicskát tolva, amire rápakoltam a dobozomat, benne a két géppel és két monitorral és derékpárnával és minden egyébbel, amivel hazacuccoltam az itthoni munkához. Furcsa nap volt az, mert valamennyire ijesztő volt a sosem látott járványhelyzett miatt, ugyanakkor mintha börtönből szabadultunk volna, mehettünk haza, mégis megmaradt a munkánk. Azt viszont nem tudtam aznap, hogy soha többé nem ülök már le ugyanahhoz az asztalhoz ugyanezt a munkát végezni...
Hétfőn kicsit üldögéltem az egykori székemben, elméláztam a dolgokon, kipakoltam a fiókjaimat, aztán kiléptem a teremből most már tényleg utoljára. :(
Szóval nem tudom még, hogy mi lesz. Annyi biztos egyelőre, hogy augusztus végéig szolgáljuk ezt a hűtlen ügyfelet, és addig is itthonról folyik a munka.
Kriszta is itthonról dolgozik még mindig, ő már összesen 4 hónapja. Úgy volt, hogy június végétől nekik is csapatokra osztva kell időnként irodában és időnként otthonról dolgozni. Azonban lényegében ő is “külsős”, mint én, van egy munkaadója, de a cég, amivel dolgozik, a munkaadója ügyfele. Külsősöknek pedig továbbra sem kell bejárniuk az irodába, tehát itthon munkálkodhat. Örülök ennek, hogy mindig itt van mellettem, és hogy neki biztosnak és hosszútávúnak tűnik a munkája. Mióta itthon van, különféle okokból bónuszokat és fizetésemelést is kapott, szóval elég büszke is vagyok rá. :)
Az igazsághoz tartozik, hogy én is kaptam egy kis fizuemelést, mióta itthon csücsülök. Csak aztán nem sokkal utána jött ez a bejelentés, hogy az ügyfél eláll a további együttműködéstől, és emiatt lehet hogy mindenféle fizutól elbúcsúzhatok egy időre. :( Még nem adtam fel a reményt, de lélekben felkészültem a legrosszabbra.
Hétfőn bementem az irodába 3 és fél hónap után először. Mindenkinek be kellett mennie összeszedni a személyes holmiját. Ez független attól, hogy a mi ügyfelünk felmondta a szerződést a cégemmel, mindenkinek be kell mennie elhozni az otthagyott holmiját, mert át fogják rendezni az irodát. Egyszerre csak a dolgozók egy része lehet majd benn, ehhez kell rendezkedni.
A belépőkártyámat a nagykabátom zsebében találtam meg! Március legvégén, amikor hazaküldtek minket, éppen hideg volt. Abban a kabátban jöttem haza, és a kártyához azóta nem nyúltam. Nagyon szomorú volt belépni az elnéptelenedett terembe. Nem az iroda hiányzik! Az az érzés hiányzik, hogy van biztos munkahelyem. Eszembe jutott a nap, amikor utoljára kiléptem onnan a talicskát tolva, amire rápakoltam a dobozomat, benne a két géppel és két monitorral és derékpárnával és minden egyébbel, amivel hazacuccoltam az itthoni munkához. Furcsa nap volt az, mert valamennyire ijesztő volt a sosem látott járványhelyzett miatt, ugyanakkor mintha börtönből szabadultunk volna, mehettünk haza, mégis megmaradt a munkánk. Azt viszont nem tudtam aznap, hogy soha többé nem ülök már le ugyanahhoz az asztalhoz ugyanezt a munkát végezni...
Hétfőn kicsit üldögéltem az egykori székemben, elméláztam a dolgokon, kipakoltam a fiókjaimat, aztán kiléptem a teremből most már tényleg utoljára. :(
Szóval nem tudom még, hogy mi lesz. Annyi biztos egyelőre, hogy augusztus végéig szolgáljuk ezt a hűtlen ügyfelet, és addig is itthonról folyik a munka.
Kriszta is itthonról dolgozik még mindig, ő már összesen 4 hónapja. Úgy volt, hogy június végétől nekik is csapatokra osztva kell időnként irodában és időnként otthonról dolgozni. Azonban lényegében ő is “külsős”, mint én, van egy munkaadója, de a cég, amivel dolgozik, a munkaadója ügyfele. Külsősöknek pedig továbbra sem kell bejárniuk az irodába, tehát itthon munkálkodhat. Örülök ennek, hogy mindig itt van mellettem, és hogy neki biztosnak és hosszútávúnak tűnik a munkája. Mióta itthon van, különféle okokból bónuszokat és fizetésemelést is kapott, szóval elég büszke is vagyok rá. :)
Az igazsághoz tartozik, hogy én is kaptam egy kis fizuemelést, mióta itthon csücsülök. Csak aztán nem sokkal utána jött ez a bejelentés, hogy az ügyfél eláll a további együttműködéstől, és emiatt lehet hogy mindenféle fizutól elbúcsúzhatok egy időre. :( Még nem adtam fel a reményt, de lélekben felkészültem a legrosszabbra.