Lusta voltam mostanában blogolni, pedig tudom, hogy nekem fontos és jót tesz. Úgyhogy most leküzdöm a lustaságom és írok egy kicsit annak kapcsán, hogy elolvastam ezt a könyvet: Magnificent Desolation: The Long Journey Home from the Moon. Már több mint egy hete fejeztem be.
Ez a második Buzz Aldrin könyv, amit olvastam. A Mission to Mars volt az első. A Magnificent Desolation sokkal személyesebb, lényegében arról szól, hogyan lett depressziós és alkoholista a Holdraszállás után, aztán hogyan lábalt ki ezekből a problémákból hosszú évek alatt. Bátornak tartom azért, hogy ennyire őszintén felvállalta a saját gyengeségeit. Néha olvasás közben el is felejtettem, hogy ő a második ember a Holdon, nem pedig egy átlagos alkoholista, aki a gyógyulásáról ír. Biztos, hogy sok hasonló problémákkal küzdő embernek segíthet ez a könyv és megtudtam azt is, hogy Aldrin ezredes személyesen is igyekezett segíteni ilyen embereknek csoportterápia és konferenciák keretében.
Ha a neten olvasgatunk róla, azt láthatjuk, hogy sokan kedvelik, sokan meg nem. Biztos, hogy nem tökéletes emberileg, dehát ki az? Azt viszont mindenképpen tisztelem benne, hogy minden tőle telhetőt megtett az űrkutatás és űrutazás népszerűsítéséért, beszédeket, interjúkat, gyerekműsorokat vállalt ennek érdekében.
Mindeközben folyamatosan meg kellett küzdenie olyan komplett idióták zaklatásával, akik hazugsággal vádolják, hogy nem is volt a Holdon és az egész csak egy színjáték. (???) Számomra felfoghatatlan, hogy a mai napig léteznek olyan emberek, akik szerint sose járt ember a Holdon. Persze, sőt, hatszor nem jártak emberek a Holdon! Ezek szánalmasak szerintem. Nem bírják elviselni, hogy léteznek olyan emberek, akik sokkal többre képesek náluk. Néhányan még a Holdra is el tudtak jutni, miközben ők sötétek a hülyeségtől... Szar érzés lehet.
Csodálom Aldrin bácsit azért is, hogy a mai napig aktív életet él, nem hagyta el magát, pedig nem volt könnyű élete eddig. Háromszor vált el. Idén lett 86 éves! És a hivatalos honlapján látszik, hogy rendszeresen megy eseményekre, fellépésekre.
Ez a második Buzz Aldrin könyv, amit olvastam. A Mission to Mars volt az első. A Magnificent Desolation sokkal személyesebb, lényegében arról szól, hogyan lett depressziós és alkoholista a Holdraszállás után, aztán hogyan lábalt ki ezekből a problémákból hosszú évek alatt. Bátornak tartom azért, hogy ennyire őszintén felvállalta a saját gyengeségeit. Néha olvasás közben el is felejtettem, hogy ő a második ember a Holdon, nem pedig egy átlagos alkoholista, aki a gyógyulásáról ír. Biztos, hogy sok hasonló problémákkal küzdő embernek segíthet ez a könyv és megtudtam azt is, hogy Aldrin ezredes személyesen is igyekezett segíteni ilyen embereknek csoportterápia és konferenciák keretében.
Ha a neten olvasgatunk róla, azt láthatjuk, hogy sokan kedvelik, sokan meg nem. Biztos, hogy nem tökéletes emberileg, dehát ki az? Azt viszont mindenképpen tisztelem benne, hogy minden tőle telhetőt megtett az űrkutatás és űrutazás népszerűsítéséért, beszédeket, interjúkat, gyerekműsorokat vállalt ennek érdekében.
Mindeközben folyamatosan meg kellett küzdenie olyan komplett idióták zaklatásával, akik hazugsággal vádolják, hogy nem is volt a Holdon és az egész csak egy színjáték. (???) Számomra felfoghatatlan, hogy a mai napig léteznek olyan emberek, akik szerint sose járt ember a Holdon. Persze, sőt, hatszor nem jártak emberek a Holdon! Ezek szánalmasak szerintem. Nem bírják elviselni, hogy léteznek olyan emberek, akik sokkal többre képesek náluk. Néhányan még a Holdra is el tudtak jutni, miközben ők sötétek a hülyeségtől... Szar érzés lehet.
Csodálom Aldrin bácsit azért is, hogy a mai napig aktív életet él, nem hagyta el magát, pedig nem volt könnyű élete eddig. Háromszor vált el. Idén lett 86 éves! És a hivatalos honlapján látszik, hogy rendszeresen megy eseményekre, fellépésekre.