Hatalmas dilemmában vagyok, melynek tárgya: Elmenjek-e az osztálytalálkozómra, amit a leérettségizésünk 20. évfordulója alkalmából szerveznek. Nagyon nehéz döntés ez nekem, mivel életem néhány legrosszabb emléke kapcsolódik a gimihez és azóta is rendszeresen szó szerint a rémálmaimban jön elő az a folyosó meg az az osztályterem, ahol most a találkozó lesz, és onnan mennénk majd külön busszal az étterembe... Sokszor álmodtam már azt, hogy reggel van és oda kell mennem és nem akarok, borzalmas volt, aztán felébredtem és rájöttem, hogy csak munkába kell mennem és az megnyugtató volt...
Úgy volt ez, hogy az egy tizenkét évfolyamos iskola. Amikor én gimibe odamentem, az osztálytársaim már hatéves koruk óta ismerték egymást, együtt nőttek fel. Oda beilleszkedni még egy normális tizennégy évesnek se lett volna egyszerű, én pedig messze nem voltam normális. Hogy miért nem voltam / vagyok az, arra kezdek rájönni, egy bizonyos folyamat hatására - amire már utaltam, de nem írtam róla, talán egyszer fogok. Kezdem összerakni a képet, miszerint egy olyan szindrómával születtem, hogy meg voltam róla győződve a születésemtől fogva, hogy nem érek semmit és nem vagyok jó semmire. Mivel a szüleim semmit nem tettek vagy mondtak gyerekkoromban, amivel meggyőztek volna, hogy ez nem így van, ezért ezzel a meggyőződéssel nőttem fel, hogy tök fölösleges vagyok a világnak. Szegény édesanyám ugyanezzel a szindrómával küzdött egész életében egyébként, erről a halálos ágyán is írt a jegyzeteiben, amiket a halála után a kórháztól megkaptunk... Ezért is vagyok rendkívül boldog, hogy a lányomon nem ül ez az átok, ő teljesen normális. Na de vissza a gimibe...
Beléptem első nap az osztályterembe, én, az extrém félős új lány, és azonnal odalépett elém egy lány, hogy akarok-e a padtársa lenni. Természetesen igent mondtam. Később tudtam meg, hogy azért csapott le rám, mert az ő addigi padtársa attól a tanévtől máshol tanult, és mindenképp szeretett volna egy másik padtársat. A gimi első éveiben nagyon jóban lettem ezzel a lánnyal. Bele voltam esve, így visszagondolva ez nyilvánvaló, bár akkor még nem gondolkoztam ilyesmin. Azt hittem, minden lány és a barátnője úgy vannak egymással, ahogy mi, hogy kézenfogva, összebújva alszanak, és csak egymással foglalkoznak. Azt hittem, ez teljesen megszokott, miközben olyan szinten meg nem érdekelt engem se fiú, se lány, hogy kapcsolatot akartam volna, mivel kb. öt évvel mindig le voltam maradva a személyiségfejlődésben. Egyébként végiggondolva, hogy ki mindenkibe voltam beleesve eddigi életem során, azt látom, hogy sose voltak ilyen előítéleteim, hogy most valaki fiú, lány, vagy űrlény, tökmindegy, ha valamiért vonzónak találtam, bele tudtam zúgni nagyon.
Ez a barátnőm azonban nem volt lemaradva a fejlődésben, és ahogy azt kell, bepasizott. Onnantól még egy darabig fontos voltam neki azon okból, hogy a szüleinek mindig azt hazudta, velem van, amikor a pasijával volt. Azonban egyre kevésbé tudott velem beszélgetni, és végül inkább olyan barátnőkre tett szert, akikkel tudott a fiúkról beszélgetni. A gimi utolsó éveiben már alig foglalkozott velem, az osztálykirándulások abból álltak, hogy tökegyedül ültem a szobában és vártam, hogy visszajöjjön, az utolsó évben pedig elmondta, hogy inkább valaki más mellé akar ülni a suliban, és én nem is csodálkoztam. Abban az évben teljesen egyedül ültem az első padban. Emlékszem, hogy akkoriban egy nap ültünk a kocsiban a szüleimmel és mentünk valahova, én bőgtem a hátsó ülésen, anyám kérdezte, mi bajom, elmondtam, ő sajnálkozott, de semmi vigasztalót nem tudott mondani, apám pedig gúnyosan csak annyit mondott, hogy "mert bele volt esve ebbe a Katiba..." (nem az igazi neve) Köszbazmeg, kedves apukám...
A gimi utolsó évében még annyi volt, hogy halálosan beleszerettem az angoltanáromba (változatosság kedvéért ő fiú volt), és emiatt a reménytelen szerelem miatt nyűglődtem. 18 voltam, ő 27, ami most már látom, hogy egy kisfiú kor, de akkor még komoly férfinak tartottam. Az érettségi bankett után elmondtam neki, hogy szeretem, mert tudtam, hogy többé nem lesz rá módom. Ő annyit mondott, hogy "tudom", megölelt, aztán kisétált az épületből. Akkor láttam utoljára. (Mármint élőben. A Facebookon ismerősöm, onnan tudom, hogy immáron őszül, házas és gyerekei vannak.)
Tehát marad a kérdés, hogy visszamenjek-e a gimibe és hiába őrlődök hetek óta, még mindig nem tudtam eldönteni. Lehet, hogy terápiás céllal el kéne mennem, mert ha meglátom, hogy a rémálmaimban szereplő helyek már nem is léteznek, teljesen máshogy néz ki minden, mint ahogy emlékszem rájuk, az jót fog tenni. De az is lehet, hogy pont olyan szar lesz, mint mikor tényleg gimibe kellett mennem, mert ha meglátom az osztálytárasaimat és a tanárokat, akkor lélekben azonnal visszaváltozok 18 évessé, hiába múlt el húsz év.
Beléptem első nap az osztályterembe, én, az extrém félős új lány, és azonnal odalépett elém egy lány, hogy akarok-e a padtársa lenni. Természetesen igent mondtam. Később tudtam meg, hogy azért csapott le rám, mert az ő addigi padtársa attól a tanévtől máshol tanult, és mindenképp szeretett volna egy másik padtársat. A gimi első éveiben nagyon jóban lettem ezzel a lánnyal. Bele voltam esve, így visszagondolva ez nyilvánvaló, bár akkor még nem gondolkoztam ilyesmin. Azt hittem, minden lány és a barátnője úgy vannak egymással, ahogy mi, hogy kézenfogva, összebújva alszanak, és csak egymással foglalkoznak. Azt hittem, ez teljesen megszokott, miközben olyan szinten meg nem érdekelt engem se fiú, se lány, hogy kapcsolatot akartam volna, mivel kb. öt évvel mindig le voltam maradva a személyiségfejlődésben. Egyébként végiggondolva, hogy ki mindenkibe voltam beleesve eddigi életem során, azt látom, hogy sose voltak ilyen előítéleteim, hogy most valaki fiú, lány, vagy űrlény, tökmindegy, ha valamiért vonzónak találtam, bele tudtam zúgni nagyon.
Ez a barátnőm azonban nem volt lemaradva a fejlődésben, és ahogy azt kell, bepasizott. Onnantól még egy darabig fontos voltam neki azon okból, hogy a szüleinek mindig azt hazudta, velem van, amikor a pasijával volt. Azonban egyre kevésbé tudott velem beszélgetni, és végül inkább olyan barátnőkre tett szert, akikkel tudott a fiúkról beszélgetni. A gimi utolsó éveiben már alig foglalkozott velem, az osztálykirándulások abból álltak, hogy tökegyedül ültem a szobában és vártam, hogy visszajöjjön, az utolsó évben pedig elmondta, hogy inkább valaki más mellé akar ülni a suliban, és én nem is csodálkoztam. Abban az évben teljesen egyedül ültem az első padban. Emlékszem, hogy akkoriban egy nap ültünk a kocsiban a szüleimmel és mentünk valahova, én bőgtem a hátsó ülésen, anyám kérdezte, mi bajom, elmondtam, ő sajnálkozott, de semmi vigasztalót nem tudott mondani, apám pedig gúnyosan csak annyit mondott, hogy "mert bele volt esve ebbe a Katiba..." (nem az igazi neve) Köszbazmeg, kedves apukám...
A gimi utolsó évében még annyi volt, hogy halálosan beleszerettem az angoltanáromba (változatosság kedvéért ő fiú volt), és emiatt a reménytelen szerelem miatt nyűglődtem. 18 voltam, ő 27, ami most már látom, hogy egy kisfiú kor, de akkor még komoly férfinak tartottam. Az érettségi bankett után elmondtam neki, hogy szeretem, mert tudtam, hogy többé nem lesz rá módom. Ő annyit mondott, hogy "tudom", megölelt, aztán kisétált az épületből. Akkor láttam utoljára. (Mármint élőben. A Facebookon ismerősöm, onnan tudom, hogy immáron őszül, házas és gyerekei vannak.)
Tehát marad a kérdés, hogy visszamenjek-e a gimibe és hiába őrlődök hetek óta, még mindig nem tudtam eldönteni. Lehet, hogy terápiás céllal el kéne mennem, mert ha meglátom, hogy a rémálmaimban szereplő helyek már nem is léteznek, teljesen máshogy néz ki minden, mint ahogy emlékszem rájuk, az jót fog tenni. De az is lehet, hogy pont olyan szar lesz, mint mikor tényleg gimibe kellett mennem, mert ha meglátom az osztálytárasaimat és a tanárokat, akkor lélekben azonnal visszaváltozok 18 évessé, hiába múlt el húsz év.
Hétfőig meg kell hoznom ezt a döntést, annál tovább nem dilemmázhatok rajta, mert a szervezőnek le kell adnia a pontos létszámot...