Az imént beküldtem a jelentkezést a központi írásbeli felvételi vizsgára, amit a középfokú oktatás 9. évfolyamára készülőknek kell megírniuk jövő január 21-én magyarból és matekból. Vagyis ez vonatkozik az én egyetlen nagylányomra. Készülget a vizsgára már tavaly óta az elmúlt évek vizsgafeladatainak megoldásával, és ebben a tanévben a suliban a magyar- és a matektanár is gyakoroltatja ugyanezeket, de aggódok, mert nagyon nehéz jól teljesíteni azon a vizsgán. Tíz-tíz feladat magyarból és matekból, mindkettőre 45-45 perc. Versenyfutás az idővel az egész. Átlag gyereknek lehetetlen mindent megoldani. A trükk az, hogy minél több feladatba, lehetőleg mindbe bele kell kezdeni, hozzászólni valami okosat, és így minél több pontot összeszedni. Sehol nem volt még ez borzalmas vizsga 30 éve, amikor én készültem gimnáziumba. Összehasonlíthatatlanul könnyebb dolga volt akkor egy nyolcadikosnak, mint most. A középfokú iskolák a vizsgaeredményeken kívül nézik még az általános iskolai jegyeket is ötödik osztálytól kezdve, és ha akarnak, szervezhetnek szóbeli vizsgát is, mielőtt végleg eldöntik, hogy kit vesznek fel. Nagyon stresszelek azon, hogy hogyan válasszunk neki szóbajöhető középiskolákat. Ki kell választani kb. ötöt, amiket majd a jelentkezési lapon rangsorolni kell aszerint, hogy hova menne legszívesebben. De nyilván az esélyeket is érdemes latolgatni. Ami a jegyeit illeti, azok szerencsére nem túl rosszak, de ez állandó küzdelem eredménye, ami a kapcsolatunknak nem tett jót. Sajnos nem az a gyerek Jojó, aki könnyedén rendszerezni tudja az életét és figyelni a dolgaira. Minden egyes tanévben októberre elfogy a lendülete és az addigi csupa ötösét lerontja egy egyessel, kettessel vagy hármassal, amiket úgy szerez be, hogy vagy lusta felkészülni egy dolgozatra vagy felelésre vagy figyelmetlenségből azt se tudja, hogy egyik nap lesz egy dolgozat vagy felelés. Igazából azok a rossz jegyek nem azt mutatják, hogy ő mennyire ért a matekhoz vagy hogyan áll a történelemhez, hanem azt, hogy milyen lusta vagy figyelmetlen volt épp egyik nap. (Most ezek csak példák korábbi évekből, matekból jelenleg ötösre áll, töriből meg négyesre. Azonban kémiából bukásra, informatikából meg hármasra...) Minden elrontott jegy után veszekszek vele, hogy akkor próbáljon javítani, járjon a tanár nyakára, hogy mit tehet, hogy szerezzen másik jegyet a rossz helyett vagy mellé. Aztán van amelyik tanár nyitott erre, van amelyik meg nem. Én meg csak stresszelek és érzem, ahogy éveket öregszem egy-egy nap alatt...

Sajnos ma csak ilyen bánatos bejegyzést tudok írni. Mert bánatos vagyok, amikor arra gondolok, hogy nincs többé a gyerek, aki Jojó volt. Most már tini, most nagyon nehéz neki, most nagyon kéne ügyesnek lennem, hogy segítsek rajta, amiben tudok. És még nem felnőtt, arra még várni kell, akkor szerintem jobb lesz mindkettőnknek, de oda el kell jutnunk valahogy. És ez küzdelem.