Előző szombaton Jojót meglepetésből elvittem egy napra Bécsbe, ez volt a szülinapi ajándéka. Reggel 5-kor kellett kelnünk, Jojó morgott, hogy miért, és felmerült bennem, hogy "hálátlan bides kölyök!", de aztán rájöttem, hogy miért is lenne hálás, hiszen nem ért semmit, csak annyit, hogy szombat reggel 5-kor kiugrasztom az ágyból. Tudta persze, hogy valahova megyünk egész napra, de azt még nem, hogy hova. :) Kelenföldre metróztunk, ott mondtam, hogy onnan busszal megyünk tovább. Azt is mondtam, hogy ha továbbra is meglepetést szeretne, akkor ne nézze meg, mi van írva a buszra vagy fölötte a táblára. De aztán, amikor odaléptünk a buszvezetőhöz, hogy ellenőrizze a telefonomon a QR kódos jegyünket, odaugrott egy külföldi hölgy és ráordított a vezetőre, hogy "IS THIS BUS GOING TO VIENNA?" :D A vezető azt felelte, hogy "yes", és onnantól Jojó már nagyon vigyorgott. :) Imád nyugati városokat meglátogatni, és bár Bécs a legközelebbi, ezelőtt ott még nem járt.
Nem vagyok elvakult rajongója a szülőhazámnak. Már régóta nem vagyok elvakult rajongója egyetlen országnak sem, viszont rajongója vagyok a nyitott határoknak, a világútlevélnek, a tehetségtől és szorgalomtól függő boldogulásnak. Nem csoda, hogy ilyen lettem, egy szorgalmas, kapitalista nagyapával, aki falusi cipészinasból lett budapesti cipőgyártulajdonos, akitől a kommunisták mindent elvettek, amiért megdolgozott és börtönbe dugták, aki emiatt Londonba menekült, amikor kiszabadult, ott cipőboltot nyitott és boldogan élt, míg meg nem halt. Nem lehetek másmilyen egy olyan apával, akit tehetsége miatt Amerikába hívtak dolgozni még a születésem előtt, de hiába kérte, nem kapott útlevelet ezzel a mondvacsinált indokkal: "Az ön kiutazása a közérdeket sérti." És főleg nem lehetek másmilyen egy olyan nő lányaként, aki amint megtehette, ment innen nyugatabbra dolgozni, és Bécs, Salzburg, Hannover, Frankfurt és München mind olyan városok, ahol életében dolgozott. Ő volt az én édesanyám, az előbb említett nagyapám lánya, aki "csak" angolul tudott, amikor megkapta első bécsi munkáját, majd néhány év múlva már lelkesen olvasta Goethe költészetét eredetiben és áradozott annak szépségéről. Az ilyen emberek, mint ő, kalitkából szabadult madarakként repültek el ebből az országból akkoriban, a kilencvenes évek elején. Mert börtön volt ez az egész ország sokáig, így szoktam magyarázni a múltat Jojónak, hogy el tudja képzelni - mindenkinek volt hol aludnia, mindenkinek jutott valamiféle kaja, ruha, munka, de mindenki be volt ide zárva, és nem számított a tehetség meg a szorgalom.
Életem egyik legmeghatározóbb élménye, amikor 10 éves lánykaként a Shopping City Süd-ben jártam a szüleimmel. Addig nem hittem a mennyországban... :) Minden de minden SZÍNES volt körülöttem, és amikor kaptam valami édességet, mintha mannába haraptam volna, annyival finomabb volt, mint bármi más édesség, amit addig kóstoltam! Hetekig álmondtam utána arról a napról, végül már csak álomnak tűnt az egész, mert olyan óriási volt a különbség akkor még Magyarország és Ausztria között. Hallottam egyszer egy interjút egy nálam csak néhány évvel idősebb lengyel fickóval, aki pont ugyanilyen élményekről számolt be arról, hogy milyen volt gyerekként életében először egy nyugati országban járni. Úgy fogalmazott, hogy akkor vette észre, a szocializmus SZÜRKE, mert hirtelen ezerféle szín vette körül a nyugati üzletekben. A világnak ebben a szegletében felnövő velem egyidős generációban vajon hány millió embernek lehetnek még ugyanilyen emlékei? 2019-ben, amikor már 30 éve lehetett szabadon utazgatni, volt a Terror Háza előtt egy fotókiálltás, az egyiken egy szőke, feltehetően keletnémet kislány, néz ki az autójukból, gondolom egy határellenőrzésre váró kocsisorban. (Itt látszik is az a kép.) Mintha csak magamat látnám! Elvittem az akkor pont 10 éves Jojót a kiállításra, hogy láthassa a képeket és meséltem neki. Akkoriban még órákat kellett várakozni a Nyugat felé vezető határokon. Ahányszor átgurulok az osztrák-magyar határon busszal, ahol az manapság meg se áll, legfeljebb lelassít egy kicsit, eszembe jut, hogy ez nem mindig volt így! Szóval, én kiváltságos helyzetben voltam, kiskamasz koromtól kezdve a londoni nagyapámhoz küldtek nyaranta angolt tanulni, Anyához kijártunk Bécsbe, ő pedig minden hétvégén finom édességekkel tért haza hozzánk. Nem tudtam nem észrevenni a különbségeket a nyugati és a keleti világ között.
Azt lehetetlen elérni, hogy Jojó átérezze, milyen volt nekem a Shopping City Süd-ben körülnézni 10 évesen, ahogy számomra is lehetetlen átérezni, milyen lehetett a szüleimnek megtudni a hírt, hogy lebontják a Vasfüggönyt és a Berlini Falat. Jojó sok helyen járt már, a legmesszebb Los Angeles van, ameddig eljutott. 2009-ben született és még csak 15 éves, de benne van minden felmenője vére, aki valami jobbra vágyott, mint ami itt jutott neki, és amint megtehette, ment és megvalósította az álmait. Úgyhogy számomra nem meglepő módon boldogan lubickolt a bécsi szabadságban szombaton és elpityeredett, amikor az este 7-es busszal haza kellett indulnunk. Már egy ideje mondogatja, hogy ő is szeretne majd külföldön élni, pontosan Észak-Európában, amikor felnőtt lesz, ami szerintem nagyon jó ötlet.
Már régóta Budapesten is minden tarka a reklámoktól, és Bécsben is vannak hajléktalanok és koldusok, ezt is megtapasztalhatta Jojó szombaton. A két város közti különbség már nem olyan szembetűnő, mint a kilencvenes években, a különbségek már a felszín alatt keresendők... De a legfontosabb az, hogy manapság semmi sem áll azok útjába, akik szerencsét akarnak próbálni innen nyugatabbra és aztán, ha úgy alakul, vissza is térhetnek ide. Remélem, hogy ez a csodás 15 éves, aki az én lányom és büszkeségem, ott és úgy élheti majd az életét, ahol és ahogy a legjobban szeretné.
Nem vagyok elvakult rajongója a szülőhazámnak. Már régóta nem vagyok elvakult rajongója egyetlen országnak sem, viszont rajongója vagyok a nyitott határoknak, a világútlevélnek, a tehetségtől és szorgalomtól függő boldogulásnak. Nem csoda, hogy ilyen lettem, egy szorgalmas, kapitalista nagyapával, aki falusi cipészinasból lett budapesti cipőgyártulajdonos, akitől a kommunisták mindent elvettek, amiért megdolgozott és börtönbe dugták, aki emiatt Londonba menekült, amikor kiszabadult, ott cipőboltot nyitott és boldogan élt, míg meg nem halt. Nem lehetek másmilyen egy olyan apával, akit tehetsége miatt Amerikába hívtak dolgozni még a születésem előtt, de hiába kérte, nem kapott útlevelet ezzel a mondvacsinált indokkal: "Az ön kiutazása a közérdeket sérti." És főleg nem lehetek másmilyen egy olyan nő lányaként, aki amint megtehette, ment innen nyugatabbra dolgozni, és Bécs, Salzburg, Hannover, Frankfurt és München mind olyan városok, ahol életében dolgozott. Ő volt az én édesanyám, az előbb említett nagyapám lánya, aki "csak" angolul tudott, amikor megkapta első bécsi munkáját, majd néhány év múlva már lelkesen olvasta Goethe költészetét eredetiben és áradozott annak szépségéről. Az ilyen emberek, mint ő, kalitkából szabadult madarakként repültek el ebből az országból akkoriban, a kilencvenes évek elején. Mert börtön volt ez az egész ország sokáig, így szoktam magyarázni a múltat Jojónak, hogy el tudja képzelni - mindenkinek volt hol aludnia, mindenkinek jutott valamiféle kaja, ruha, munka, de mindenki be volt ide zárva, és nem számított a tehetség meg a szorgalom.
Életem egyik legmeghatározóbb élménye, amikor 10 éves lánykaként a Shopping City Süd-ben jártam a szüleimmel. Addig nem hittem a mennyországban... :) Minden de minden SZÍNES volt körülöttem, és amikor kaptam valami édességet, mintha mannába haraptam volna, annyival finomabb volt, mint bármi más édesség, amit addig kóstoltam! Hetekig álmondtam utána arról a napról, végül már csak álomnak tűnt az egész, mert olyan óriási volt a különbség akkor még Magyarország és Ausztria között. Hallottam egyszer egy interjút egy nálam csak néhány évvel idősebb lengyel fickóval, aki pont ugyanilyen élményekről számolt be arról, hogy milyen volt gyerekként életében először egy nyugati országban járni. Úgy fogalmazott, hogy akkor vette észre, a szocializmus SZÜRKE, mert hirtelen ezerféle szín vette körül a nyugati üzletekben. A világnak ebben a szegletében felnövő velem egyidős generációban vajon hány millió embernek lehetnek még ugyanilyen emlékei? 2019-ben, amikor már 30 éve lehetett szabadon utazgatni, volt a Terror Háza előtt egy fotókiálltás, az egyiken egy szőke, feltehetően keletnémet kislány, néz ki az autójukból, gondolom egy határellenőrzésre váró kocsisorban. (Itt látszik is az a kép.) Mintha csak magamat látnám! Elvittem az akkor pont 10 éves Jojót a kiállításra, hogy láthassa a képeket és meséltem neki. Akkoriban még órákat kellett várakozni a Nyugat felé vezető határokon. Ahányszor átgurulok az osztrák-magyar határon busszal, ahol az manapság meg se áll, legfeljebb lelassít egy kicsit, eszembe jut, hogy ez nem mindig volt így! Szóval, én kiváltságos helyzetben voltam, kiskamasz koromtól kezdve a londoni nagyapámhoz küldtek nyaranta angolt tanulni, Anyához kijártunk Bécsbe, ő pedig minden hétvégén finom édességekkel tért haza hozzánk. Nem tudtam nem észrevenni a különbségeket a nyugati és a keleti világ között.
Azt lehetetlen elérni, hogy Jojó átérezze, milyen volt nekem a Shopping City Süd-ben körülnézni 10 évesen, ahogy számomra is lehetetlen átérezni, milyen lehetett a szüleimnek megtudni a hírt, hogy lebontják a Vasfüggönyt és a Berlini Falat. Jojó sok helyen járt már, a legmesszebb Los Angeles van, ameddig eljutott. 2009-ben született és még csak 15 éves, de benne van minden felmenője vére, aki valami jobbra vágyott, mint ami itt jutott neki, és amint megtehette, ment és megvalósította az álmait. Úgyhogy számomra nem meglepő módon boldogan lubickolt a bécsi szabadságban szombaton és elpityeredett, amikor az este 7-es busszal haza kellett indulnunk. Már egy ideje mondogatja, hogy ő is szeretne majd külföldön élni, pontosan Észak-Európában, amikor felnőtt lesz, ami szerintem nagyon jó ötlet.
Már régóta Budapesten is minden tarka a reklámoktól, és Bécsben is vannak hajléktalanok és koldusok, ezt is megtapasztalhatta Jojó szombaton. A két város közti különbség már nem olyan szembetűnő, mint a kilencvenes években, a különbségek már a felszín alatt keresendők... De a legfontosabb az, hogy manapság semmi sem áll azok útjába, akik szerencsét akarnak próbálni innen nyugatabbra és aztán, ha úgy alakul, vissza is térhetnek ide. Remélem, hogy ez a csodás 15 éves, aki az én lányom és büszkeségem, ott és úgy élheti majd az életét, ahol és ahogy a legjobban szeretné.
