Szeretem a hasam. Na, nem olyan értelemben, ahogyan ezt a legtöbben értik (itt fejtegettem már, mennyire untat az evés), hanem azért, mert a rajta lévő most már nem kevesebb mint hét sebhely elmondja nagyjából az egész eddigi élettörténetem.
Tizenhat éves voltam, amikor az első heget szereztem. Vakbélgyulladás miatt kerültem kórházba, a kilencvenes évek közepén jártunk még csak, és akkoriban ezt úgy volt szokás megoldani, hogy jó nagy vágást ejtettek az ember jobb felén, hogy azon át kivegyék a begyulladt részt. Biztos, hogy ma már elterjedtek kevésbé durva módszerek is. Nagyon jól emlékszem a fájdalomra a mai napig is és széles, hosszú, fehér heg őrzi ennek az esetnek az emlékét rajtam. Viszont az egyik legérdekesebb, amire emlékszem a kórházban töltött időről, hogy az osztálytársaim közül néhányan bejöttek meglátogatni és hoztak egy levelet, amibe minden osztálytársam írt valami kedveset. Elképedtem, mert addig azt hittem, a létezésemről se tudnak!
Húszéves voltam, amikor önszántamból vállalkoztam arra - sőt, fizettem is érte - hogy valaki egy vaskos tűvel átszúrja a köldököm feletti részt, a lyukba egy kis műanyag csövet tuszkoljon, a csőbe meg egy kis fémrudat, amin valami csillogó dísz lógott. Lányosan lapos hasam volt akkor még, a köldökpiercing meg divatos, úgyhogy akartam egy olyat. Kb. kilenc éven át hordtam és szerettem és akkor vettem ki végleg, amikor Jojó baba már akkora volt bennem, hogy az ékszer a nagy gömbbé nőtt hasam elején hülyén fityegett. Azóta már régen benőtt a helye, de a heg megmaradt. Nem bánom egyáltalán, a régi énemre emlékeztet és enélkül szerintem el se hinném, hogy az is én voltam - fiúknak akartam tetszeni, én barom! Na meg a lányosan lapos hasam emlékét is őrzi az a heg. Persze arra vigyáztam azóta is, hogy ne hízzak el, de nyilván sose lett ugyanolyan a hasam, mint azelőtt, hogy Jojó belülről összerugdosott volna. :)
Sok idő telt el ezután anélkül, hogy a hasamat szúrkálták vagy vagdosták volna, de tavaly szükséges lett, hogy megszabaduljak attól a szörnyű nyavalyától, amiben szenvedtem. Négy heget szereztem akkor, és a köldököm ezúttal nem csak dísznek volt, hanem arra használták, hogy azon keresztül a hasamba dugtak egy kis tükröt, a többi lyukon keresztül meg darabokban kirángatták az egyik belső szervemet. Ezeket a hegeket is szeretem, arra emlékeztetnek, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy zsebből ki tudtam fizetni azt a műtétet egy magánkórházban, hogy olyan gyorsan felépültem a szakszerű ellátásnak köszönhetően, és hogy azóta semmi bajom nincs. Ha rájuk nézek, persze eszembe jutnak az előtte szenvedéssel telt évek is, de azok is a részemmé váltak, erősebb lettem tőlük, és nem bánok semmit.
Néhány hete kaptam a legújabb heget, az még piros, egy kis pár centis vízszintes vonal a köldököm alatt és attól kicsit balra. Egy hete vették ki onnan a varratokat. Csúnya, barna anyajegy volt ott évtizedek óta, de mivel nem kevés anyajegy volt rajtam máshol is, ennek az eltávolítására csak most került sor. Azt az anyajegyet nem szerettem, mindig úgy éreztem, hogy az egyébként tökéletes hasam egyetlen csúnya része az. Most már tényleg tökéletes a hasam. :)
Tizenhat éves voltam, amikor az első heget szereztem. Vakbélgyulladás miatt kerültem kórházba, a kilencvenes évek közepén jártunk még csak, és akkoriban ezt úgy volt szokás megoldani, hogy jó nagy vágást ejtettek az ember jobb felén, hogy azon át kivegyék a begyulladt részt. Biztos, hogy ma már elterjedtek kevésbé durva módszerek is. Nagyon jól emlékszem a fájdalomra a mai napig is és széles, hosszú, fehér heg őrzi ennek az esetnek az emlékét rajtam. Viszont az egyik legérdekesebb, amire emlékszem a kórházban töltött időről, hogy az osztálytársaim közül néhányan bejöttek meglátogatni és hoztak egy levelet, amibe minden osztálytársam írt valami kedveset. Elképedtem, mert addig azt hittem, a létezésemről se tudnak!
Húszéves voltam, amikor önszántamból vállalkoztam arra - sőt, fizettem is érte - hogy valaki egy vaskos tűvel átszúrja a köldököm feletti részt, a lyukba egy kis műanyag csövet tuszkoljon, a csőbe meg egy kis fémrudat, amin valami csillogó dísz lógott. Lányosan lapos hasam volt akkor még, a köldökpiercing meg divatos, úgyhogy akartam egy olyat. Kb. kilenc éven át hordtam és szerettem és akkor vettem ki végleg, amikor Jojó baba már akkora volt bennem, hogy az ékszer a nagy gömbbé nőtt hasam elején hülyén fityegett. Azóta már régen benőtt a helye, de a heg megmaradt. Nem bánom egyáltalán, a régi énemre emlékeztet és enélkül szerintem el se hinném, hogy az is én voltam - fiúknak akartam tetszeni, én barom! Na meg a lányosan lapos hasam emlékét is őrzi az a heg. Persze arra vigyáztam azóta is, hogy ne hízzak el, de nyilván sose lett ugyanolyan a hasam, mint azelőtt, hogy Jojó belülről összerugdosott volna. :)
Sok idő telt el ezután anélkül, hogy a hasamat szúrkálták vagy vagdosták volna, de tavaly szükséges lett, hogy megszabaduljak attól a szörnyű nyavalyától, amiben szenvedtem. Négy heget szereztem akkor, és a köldököm ezúttal nem csak dísznek volt, hanem arra használták, hogy azon keresztül a hasamba dugtak egy kis tükröt, a többi lyukon keresztül meg darabokban kirángatták az egyik belső szervemet. Ezeket a hegeket is szeretem, arra emlékeztetnek, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy zsebből ki tudtam fizetni azt a műtétet egy magánkórházban, hogy olyan gyorsan felépültem a szakszerű ellátásnak köszönhetően, és hogy azóta semmi bajom nincs. Ha rájuk nézek, persze eszembe jutnak az előtte szenvedéssel telt évek is, de azok is a részemmé váltak, erősebb lettem tőlük, és nem bánok semmit.
Néhány hete kaptam a legújabb heget, az még piros, egy kis pár centis vízszintes vonal a köldököm alatt és attól kicsit balra. Egy hete vették ki onnan a varratokat. Csúnya, barna anyajegy volt ott évtizedek óta, de mivel nem kevés anyajegy volt rajtam máshol is, ennek az eltávolítására csak most került sor. Azt az anyajegyet nem szerettem, mindig úgy éreztem, hogy az egyébként tökéletes hasam egyetlen csúnya része az. Most már tényleg tökéletes a hasam. :)