Hazatértünk Szlovákiából, a Magas-Tátrából, ami idén is hatalmas élmény volt! Nem kizárt, hogy jövőre is megyünk. :)
Péntek este, ahogy tavaly is a megérkezés napján, körbesétáltuk a Csorba-tavat és közben gyönyörködtünk a szépséges, sziklás hegyvonulatban.
Másnap - mi ismét, többiek életükben először - megmásztuk a Rysy-t. Csapatunk egyetlen férfitagja egyébként régebben egyszer már megpróbálta, csak akkor hóvihar miatt nem sikerült feljutni a hegyúcsra. Pedig akkor sem volt tél, csak szeptember vége. Úgy látszik, a legjobb augusztusban próbálkozni. Ilyenkor is előfordulhatna persze olyan vihar, ami miatt nem lehet feljutni, de legalább hó és jég nem fenyeget. Az időjárással egyébként ismét szerencsénk volt.
Én idén kipróbálhattam, milyen ez a túra úgy, hogy nem állok meg rengetegszer elfáradt túratársakat bevárni. Felfelé jobban kimerültem, mint tavaly, de csak mentem és mentem, a végén már mindig csak a soron következő kőre koncentráltam, nem gondoltam másra. Természetesen így is megálltunk jónéhányszor, de csak rövidebb időkre. A hegycsúcsra érvén aztán minden fáradtságot feledtetett a látvány és a tudat, hogy megint megcsináltam és megint ott vagyok, ami a világon az egyik kedvenc helyem lett. Ott már csak arra gondoltam, hogy imádok ott lenni és vissza akarok térni máskor is!
Lefelé aztán megint megfájdultak a térdeim és emiatt lelassultam, és végeredményben csak fél órával kevesebb idő alatt teljesítettem a túrát, mint tavaly. Na, de ez nem verseny. :)
Sérülés riport:
Csapatunk egyik tagjának már akkor térdfájdalma volt, amikor elindultunk, és a 27 kilométer hosszú magashegyi túra nem használt neki.
Két főnek kényelmetlen cipő miatt lábkörme fog leesni.
Krisztának születése óta csigolya problémája van, aminek a versenysport nem tett jót, így a szombati megerőltetés után nagyon megfájdult a dereka.
Nekem meg a már említett térdeim fájtak.
Így a második nap reggelén úgy néztünk ki, mint valami nyomorékok gyülekezete. :D El is határoztuk, hogy aznap kíméljük magunkat és sokat libegőztünk. Valahogy így is sikerült végül 10 kilométert megtenni gyalog, de persze nem egyvégtében és nem olyan nehéz terepen, mint első nap. A Lomnici-csúcs alatt libegőztünk és később még a Csorba-tó környékén sétálgattunk egy kicsit. A Lomnici-csúcs, bár csak kb. 100 méterrel magasabb, mint a Rysy (Tengerszem-csúcs), sokkal veszélyesebb lehet, mivel tapasztalt vezető nélkül nem szabad felmászni oda. Borsos áron és ha napokkal előre megveszed a jegyet, felvonóval fel lehet oda jutni, de ehelyett inkább csak egy olyan jegyet vettünk, amivel három felvonópályán mehettünk végig és a legmagasabb pont a Lomnici-nyereg volt, 2200 méteren. Onnan megcsodálhattuk a fölénk tornyosuló Lomnici-csúcsot és lenézhettünk szédítő magasságból a mellette elterülő völgybe.
Ma délelőtt még belefért a Bachledka lombkorona sétány meglátogatása, aztán sajnos indulnunk kellett haza.
A térdeim egyébként azóta már rengeteget javultak. Sokkal gyorsabban múlik a fájdalom, mint tavaly. Most okosabban csináltam, vittem túrabotot és lefelé azokat magam elé téve haladtam, hogy valamennyit felfogjanak a térdeimet érő ütődésekből az órákon át tartó, nagy köveken lefelé lépkedés során. Aztán másnap olyan térdvédőket hordtam, amikben kétoldalt egy-egy fém rudacska segít a szalagokról levenni valamennyi terhelést. Nyilván az is segít a gyors regenerálódásban, hogy másnap nem toltam a testembe még egy olyan brutál túrát a Lorenz-hágón át, mint tavaly. Ha máskor vállalkozok ilyen túrára, akkor majd azt is kipróbálom, hogy a térdvédőket már a lefelé vezető úton felveszem.
Képek, videók majd később. :)
Péntek este, ahogy tavaly is a megérkezés napján, körbesétáltuk a Csorba-tavat és közben gyönyörködtünk a szépséges, sziklás hegyvonulatban.
Másnap - mi ismét, többiek életükben először - megmásztuk a Rysy-t. Csapatunk egyetlen férfitagja egyébként régebben egyszer már megpróbálta, csak akkor hóvihar miatt nem sikerült feljutni a hegyúcsra. Pedig akkor sem volt tél, csak szeptember vége. Úgy látszik, a legjobb augusztusban próbálkozni. Ilyenkor is előfordulhatna persze olyan vihar, ami miatt nem lehet feljutni, de legalább hó és jég nem fenyeget. Az időjárással egyébként ismét szerencsénk volt.
Én idén kipróbálhattam, milyen ez a túra úgy, hogy nem állok meg rengetegszer elfáradt túratársakat bevárni. Felfelé jobban kimerültem, mint tavaly, de csak mentem és mentem, a végén már mindig csak a soron következő kőre koncentráltam, nem gondoltam másra. Természetesen így is megálltunk jónéhányszor, de csak rövidebb időkre. A hegycsúcsra érvén aztán minden fáradtságot feledtetett a látvány és a tudat, hogy megint megcsináltam és megint ott vagyok, ami a világon az egyik kedvenc helyem lett. Ott már csak arra gondoltam, hogy imádok ott lenni és vissza akarok térni máskor is!
Lefelé aztán megint megfájdultak a térdeim és emiatt lelassultam, és végeredményben csak fél órával kevesebb idő alatt teljesítettem a túrát, mint tavaly. Na, de ez nem verseny. :)
Sérülés riport:
Csapatunk egyik tagjának már akkor térdfájdalma volt, amikor elindultunk, és a 27 kilométer hosszú magashegyi túra nem használt neki.
Két főnek kényelmetlen cipő miatt lábkörme fog leesni.
Krisztának születése óta csigolya problémája van, aminek a versenysport nem tett jót, így a szombati megerőltetés után nagyon megfájdult a dereka.
Nekem meg a már említett térdeim fájtak.
Így a második nap reggelén úgy néztünk ki, mint valami nyomorékok gyülekezete. :D El is határoztuk, hogy aznap kíméljük magunkat és sokat libegőztünk. Valahogy így is sikerült végül 10 kilométert megtenni gyalog, de persze nem egyvégtében és nem olyan nehéz terepen, mint első nap. A Lomnici-csúcs alatt libegőztünk és később még a Csorba-tó környékén sétálgattunk egy kicsit. A Lomnici-csúcs, bár csak kb. 100 méterrel magasabb, mint a Rysy (Tengerszem-csúcs), sokkal veszélyesebb lehet, mivel tapasztalt vezető nélkül nem szabad felmászni oda. Borsos áron és ha napokkal előre megveszed a jegyet, felvonóval fel lehet oda jutni, de ehelyett inkább csak egy olyan jegyet vettünk, amivel három felvonópályán mehettünk végig és a legmagasabb pont a Lomnici-nyereg volt, 2200 méteren. Onnan megcsodálhattuk a fölénk tornyosuló Lomnici-csúcsot és lenézhettünk szédítő magasságból a mellette elterülő völgybe.
Ma délelőtt még belefért a Bachledka lombkorona sétány meglátogatása, aztán sajnos indulnunk kellett haza.
A térdeim egyébként azóta már rengeteget javultak. Sokkal gyorsabban múlik a fájdalom, mint tavaly. Most okosabban csináltam, vittem túrabotot és lefelé azokat magam elé téve haladtam, hogy valamennyit felfogjanak a térdeimet érő ütődésekből az órákon át tartó, nagy köveken lefelé lépkedés során. Aztán másnap olyan térdvédőket hordtam, amikben kétoldalt egy-egy fém rudacska segít a szalagokról levenni valamennyi terhelést. Nyilván az is segít a gyors regenerálódásban, hogy másnap nem toltam a testembe még egy olyan brutál túrát a Lorenz-hágón át, mint tavaly. Ha máskor vállalkozok ilyen túrára, akkor majd azt is kipróbálom, hogy a térdvédőket már a lefelé vezető úton felveszem.
Képek, videók majd később. :)