Jojó fogalmazta meg valamikor idén a következő gondolatokat. Úgy élünk, hogy tolatva haladunk. Nézünk egy irányba, de egy rajtunk kívül álló erő az ellenkező irányba kényszerít minket haladni. Nem látjuk, hova tartunk, mert a hátunkon nincs szemünk. Csak azt látjuk magunk előtt állandóan, amit már elhagytunk, ahova soha többé vissza nem térhetünk. Azért írtam le mindezt, mert szerintem tökéletes bevezetője a következő témámnak. Elhatároztam, hogy csinálok egy ilyen blogot , ahova felteszem régi, papírra íródott naplóim tartalmát. Talán nem mindet (rengeteg van), de kezdetnek feltettem azt, amit akkor írtam, amikor életemben először utaztam Amerikába. Az egy kerek történet, alig több, mint négy hónap eseményeit írja le, de olyan négy hónapét, ami alatt több érdekeset láttam és több élettapasztalatot gyűjtöttem, mint máskor évek alatt se. Olyan, mint egy iskolaregény, tele végletes, viharos érzelmekkel, drámával, csalódással, boldogsággal, váratlan fordulatokkal... A háttere pedig az
Bejegyzések
Nyavalyám update: Az elmúlt hónapok során átestem kellemetlen és nagyon kellemetlen vizsgálatokon, amikből még mindig nem derült ki, mi fájt annyira többször idén, csak az derült ki, hogy nem vagyok se rákos, se gluténérzékeny, se semmi egyértelmű bajom nincs. Ezek jó hírek. Meg az is jó, hogy nyár második fele óta nem nagyon fájt már semmi. Viszont vannak nem normális eredményeim, amik miatt a doki, akihez járok, kilátásba helyezett nekem egy közepesen kellemetlen vizsgálatot is, amihez semmi kedvem, úgyhogy még halogatom, hogy rászánjam magam. A doki azt mondta, nem gond, ha nem megyek azonnal, fél évig érvényes a beutalója, addig kéne rászánni magam. Ez egy hónapja volt. Hát most gyűjtöm a lelkierőm. Továbbra se nagyon fájok. Néha egy kicsit.
Nem szeretem a tanévkezdéseket. Azt se szerettem, mikor nekem kellett iskolába menni ilyenkor, meg azt se, mikor a gyerekemnek kell. Miután befejeztem a tanulmányaimat, volt - lássuk csak - 14 olyan ősz, amikor se iskolába nem kellett mennem, se iskolás gyerekem nem volt, aztán kezdődött megint az iskolával járó stressz, csak akkor már szülőként. Jojó nem olyan, mint én, őt nem zaklatja fel annyira, ha elkezdődik az iskola - bár nyilván jobban szereti, amikor azt csinálhat, amit akar - de amúgy elég laza, én meg idegeskedek helyette is. :) A most kezdődött tanévben, ami Jojónak már a tizedik tanéve, lesz neki egy szakmai vizsga, amikor eldől, hogy lehet-e belőle programozó - ami lenni szeretne - vagy rendszergazdának lesz megfelelőbb. Úgyhogy nem ígérkezik egyszerűnek ez a tanév. Jojó egyébként egy féktelen művészlélek. Nagyon örülök ennek, de közben annak is, hogy ésszel csinálja a művészetét, nem azt képzeli, hogy könnyű élete lesz, ha csak a művészetéből próbál megélni. Talán ennek
Még próbálom emészteni, hogy már megint ősz van. Az egy évvel ezelőtti ősz és aztán a tél olyan stresszes volt több okból is, hogy nagyon nem vártam ezt az ideit. (A blogot olvasva ez persze nem derül ki, mert csak olyan emlékeket szeretek leírni, amiket szívesen olvasok később vissza.) Ráadásul az idei nyár annyira csodás volt, hogy eléggé lesújtott, mikor végetért. Azért nem is tudtam még eddig rászánni magam arra, hogy írjak ide, és most se tudok sok érdekeset. Pár napja feltettem azt az új borítóképet, ami augusztus elején készült a Magas-Tátrában . <3 Most egy darabig így fog kinézni a blogom.
Rikike 2 éves lett tegnapelőtt! Egészen angyali mostanában és rengeteget fejlődött másfél éves kora óta. Először is zseniálisan beszél. Az anyanyelvén (magyar) olyan tökéletesen ragoz, hogy egy óvodás is megirigyelhetné. Apanyelvén (vietnámi) is gagyog, de ennek helyességét megítélni nem tudjuk. :) Ami szerintem figyelemreméltó, hogy nem csak olyasmit tud kifejezni szavakkal, hogy éppen mi történik vagy mit lát, hanem az érzelmeiről is beszél. Például nemrég Jojóval játszott utóbbi ágyán ülve, ahol Riki imád lenni, mert magasított ágy, létrán lehet feljutni, és egy lufit dobáltak ott egymásnak. Riki nagyon nevetgélt, aztán egyszercsak ezt mondta: "Ez tetszik!" De hallottam már tőle ezeket a mondatokat is a megfelelő helyzetben: "baba boldog", "örülök neki", "baba is szereti anyát". A kétéves kort tartják ugye a legvészesebbnek hisztizés szempontjából, nos, Riki ezt nem bizonyítja, persze változhat még a helyzet, de mostanában semmi gond vele. O
Felteszek képeket a magaslesen éjszakázásról, a fájlnevek által megőrzött időpontokkal együtt. 19:16, megérkeztünk. 21:05, Kriszta véletlen lőtt egy Blair Witch Project stílusú képet. :D 21:06, látszólag egy verandán iszogatom a Mountain Dew-mat, de valójában a magaslesről nézek a sötét erdőség felé, csak abból a képen nem látszik semmi. 5:45-5:54, jó reggelt kívánunk! Bár a fészkünk ilyen perspektívából aprónak tűnik, ez megtévesztő, valójában 175-180 centi hosszú lehet a padló, hiszen Kriszta a maga 173 centijével is bőven elfért rajta. És ezzel újabb pontot pipálhatok ki a bakancslistámon, eltöltöttem egy egész éjjelt egy magaslesen. :)