Már hétfőre virradó éjjel befejeztem a Life, Inc. olvasását, de csak most van időm írni róla sokat. Itt kezdtem. Hatalmas élmény volt ezt a könyvet olvasni! Nem sok regény volt ilyen nagy hatással rám életemben. 93%-nál tartottam vasárnap este 11-kor, és ott már nem bírtam abbahagyni. A befejezése ugyan nem volt kirobbanóan izgalmas, de tömve van olyan témákkal, amiket nagyon érdekesnek találok. Ha esetleg egyszer el akarod olvasni ezt a könyvet és nem akarsz semmit megtudni előre, akkor ezt a mai bejegyzésemet csak utána olvasd el.
*** SPOILER ALERT ***
Ha elolvasod ezt a regényt, ezeket a kérdéseket szinte biztosan fel fogod tenni magadnak:
Ha megtudhatnám, hogy mikor halok meg, szeretném megtudni?
Ha beszélhetnék valakivel, aki már meghalt, kivel akarnék beszélni?
És ha egy évet elvesztenék az életemből közben, akkor is akarnék vele beszélni?
És ha tudnám, hogy valójában mennyire veszélyes ez, akkor is akarnék vele beszélni?
Ha velem az történt volna, ami Henryvel vagy Lucyvel, én is úgy viselkednék, mint ők?
Ezek az én válaszaim...
Ha most megtudhatnám, hogy mikor fogok meghalni, nem akarnám megtudni. Nem akarom tudni, hogy ha esetleg holnap vagy tíz év múlva, tehát idő előtt meghalok. Tönkrevágná a még megmaradt időmet a tudat, hogy túl hamar kell távoznom. Viszont... Ha mondjuk elélnék hatvan évig, akkor már szeretném megtudni, hogy mennyi van még hátra: hónapok, évek, évtizedek? Az nem lenne mindegy, mert aszerint élném a hátralévő időt és mindent szépen elrendeznék időben a halálom előtt. És azért pont hatvan évesen akarnám ezt megtudni, mert Anya annyit élt.
Ha csak ennyi a kérdés, hogy kivel szeretnék beszélgetni, aki már meghalt, akkor egyértelműen Anyával. Ha az ára az lenne, hogy egy évvel kevesebbet élek emiatt, akkor is. Ha közben nem tudnám, hogy hány évből kell kivonni azt az egy évet, akkor is. Ha tudnám, hogy már csak két év van hátra, akkor viszont nem. Ha pedig tudnám, hogy annyira veszélyes az eljárás, mint ahogy az a regényben van, akkor nem akarnék vele beszélni.
Sokat gondolkoztam olvasás közben, hogy mennyire reális vagy normális annyira bekattanni emberek elvesztésétől, mint ahogyan Henry és Lucy tette. Henry csak a feleségét vesztette el. Igaz, nem tudott elbúcsúzni tőle előtte, de szerintem önmagában ettől nem kéne ennyire szétesni, hogy alkoholista lesz és gyilkosságot kísérel meg. Lucyvel már sokkal inkább együtt éreztem, sőt, vele leginkább az összes szereplő közül. Csak azért nem bőgtem, amikor meghalt, mert éppen egy villamoson olvastam azt a részt és erőt vettem magamon. De mikor leszálltam és sétáltam az ovi felé, hatalmas gombóc ült a torkomban. Ő az egész családját elvesztette és végül a gyerekét is. Ha velem ez történne, el tudom képzelni, hogy én se térnék magamhoz soha. Egy dolog miatt haragszom is az íróra, hogy Lucy történetét olyan kegyetlenül hirtelen hagyta abba. Még azt se tudtuk meg, hogy mi lett végül a testével! Vagy talán ez tudatos volt, hogy még tragikusabb legyen a története? Számomra ő volt a főszereplő...
*** SPOILER ALERT ***
Ha elolvasod ezt a regényt, ezeket a kérdéseket szinte biztosan fel fogod tenni magadnak:
Ha megtudhatnám, hogy mikor halok meg, szeretném megtudni?
Ha beszélhetnék valakivel, aki már meghalt, kivel akarnék beszélni?
És ha egy évet elvesztenék az életemből közben, akkor is akarnék vele beszélni?
És ha tudnám, hogy valójában mennyire veszélyes ez, akkor is akarnék vele beszélni?
Ha velem az történt volna, ami Henryvel vagy Lucyvel, én is úgy viselkednék, mint ők?
Ezek az én válaszaim...
Ha most megtudhatnám, hogy mikor fogok meghalni, nem akarnám megtudni. Nem akarom tudni, hogy ha esetleg holnap vagy tíz év múlva, tehát idő előtt meghalok. Tönkrevágná a még megmaradt időmet a tudat, hogy túl hamar kell távoznom. Viszont... Ha mondjuk elélnék hatvan évig, akkor már szeretném megtudni, hogy mennyi van még hátra: hónapok, évek, évtizedek? Az nem lenne mindegy, mert aszerint élném a hátralévő időt és mindent szépen elrendeznék időben a halálom előtt. És azért pont hatvan évesen akarnám ezt megtudni, mert Anya annyit élt.
Ha csak ennyi a kérdés, hogy kivel szeretnék beszélgetni, aki már meghalt, akkor egyértelműen Anyával. Ha az ára az lenne, hogy egy évvel kevesebbet élek emiatt, akkor is. Ha közben nem tudnám, hogy hány évből kell kivonni azt az egy évet, akkor is. Ha tudnám, hogy már csak két év van hátra, akkor viszont nem. Ha pedig tudnám, hogy annyira veszélyes az eljárás, mint ahogy az a regényben van, akkor nem akarnék vele beszélni.
Sokat gondolkoztam olvasás közben, hogy mennyire reális vagy normális annyira bekattanni emberek elvesztésétől, mint ahogyan Henry és Lucy tette. Henry csak a feleségét vesztette el. Igaz, nem tudott elbúcsúzni tőle előtte, de szerintem önmagában ettől nem kéne ennyire szétesni, hogy alkoholista lesz és gyilkosságot kísérel meg. Lucyvel már sokkal inkább együtt éreztem, sőt, vele leginkább az összes szereplő közül. Csak azért nem bőgtem, amikor meghalt, mert éppen egy villamoson olvastam azt a részt és erőt vettem magamon. De mikor leszálltam és sétáltam az ovi felé, hatalmas gombóc ült a torkomban. Ő az egész családját elvesztette és végül a gyerekét is. Ha velem ez történne, el tudom képzelni, hogy én se térnék magamhoz soha. Egy dolog miatt haragszom is az íróra, hogy Lucy történetét olyan kegyetlenül hirtelen hagyta abba. Még azt se tudtuk meg, hogy mi lett végül a testével! Vagy talán ez tudatos volt, hogy még tragikusabb legyen a története? Számomra ő volt a főszereplő...