Tegnap befejeztem Chris Hadfield önéletrajzi könyvét, aminek a címe An Astronaut's Guide to Life on Earth.
Tanulságos, izgalmas, érdekes könyv. Hadfield ezredes 9 éves volt, amikor élőben látta a Holdraszállást, akkor döntötte el, hogy űrhajós akar lenni. Tudta, hogy erre nulla esélye van, hiszen kanadai, ennek ellenére attól a naptól kezdve mindent úgy csinált, ahogy szerinte egy űrhajósnak viselkednie kellett volna az ő korában, onnantól kezdve, hogy szépen megette a zöldségeket, amiket az anyja elétett, odáig, hogy az iskolában szorgalmasan tanult. "Just in case", ahogy írta, ha mégis valami módon egyszer lehetősége lenne űrhajósnak jelentkezni, idősebb korában is csupa olyat tanult, ami oda vezethetett: mérnök lett, aztán pilóta. Már 30 éves volt, amikor az országának egyáltalán megalakult az űrügynöksége, de amikor végre megtehette, azonnal jelentkezett űrhajósnak és ki is választották. Mert tökéletesen felkészült erre anélkül, hogy elhitte, hogy sikerülhet. Azt írta, hogy egy pillanatig se érezte előtte, hogy ha nem sikerül űrhajóssá válni, akkor elrontotta az életét. Szeretett pilóta lenni.
És ez az, amit szerintem minden embernek érdemes követnie az életében. Ha kitűzünk maguk elé egy majdnem lehetetlen célt, akkor valószínűleg nem érjük el, viszont ha közben minden tőlünk telhetőt megteszünk az elérése érdekében, akkor teljesen elégedettek lehetünk magunkkal. Nem kell hozzá űrhajósnak lenni.
Nagyon érdekes volt nekem arról olvasni, hogy pontosan mire gondolt, amikor az első űrutazására készült - konkrétan arra, hogy az a zokni, amit aznap reggel felvesz, ki fog jutni az űrbe. :))
Csupa érdekes részletet írt arról is, hogy milyen az élet az űrben. Például azt figyelte meg a harmadik, utolsó, leghosszabb űrutazása alatt, ami 5 hónapig tartott, hogy az ember ruhája sokkal több ideig marad tiszta az űrben, mint itt. Mozogni könnyű, hiszen súlytalanul lebegnek, így nem izzadnak meg. A ruha szinte hozzájuk se ér, hiszen az is lebeg lényegében körülöttük. Fogmosáskor le kell nyelni a fogkrémet, mert köpködni nem jó ötlet - minden szétrepül. Lekváros kenyér reggelizése után az űrhajósok általában lekvárt törölgetnek le a falakról ugyanezért. :) És még sok ilyen különleges részlet van a könyvben arról is, hogy milyen érzés visszatérni a Földre és újra összenyomódni a gravitációtól. Röviden: az rossz. De ki lehet bírni és minél több űrhajós jár az űrben, annál jobban tudnak segíteni a visszatérőknek a felépülésben.
Tanulságos, izgalmas, érdekes könyv. Hadfield ezredes 9 éves volt, amikor élőben látta a Holdraszállást, akkor döntötte el, hogy űrhajós akar lenni. Tudta, hogy erre nulla esélye van, hiszen kanadai, ennek ellenére attól a naptól kezdve mindent úgy csinált, ahogy szerinte egy űrhajósnak viselkednie kellett volna az ő korában, onnantól kezdve, hogy szépen megette a zöldségeket, amiket az anyja elétett, odáig, hogy az iskolában szorgalmasan tanult. "Just in case", ahogy írta, ha mégis valami módon egyszer lehetősége lenne űrhajósnak jelentkezni, idősebb korában is csupa olyat tanult, ami oda vezethetett: mérnök lett, aztán pilóta. Már 30 éves volt, amikor az országának egyáltalán megalakult az űrügynöksége, de amikor végre megtehette, azonnal jelentkezett űrhajósnak és ki is választották. Mert tökéletesen felkészült erre anélkül, hogy elhitte, hogy sikerülhet. Azt írta, hogy egy pillanatig se érezte előtte, hogy ha nem sikerül űrhajóssá válni, akkor elrontotta az életét. Szeretett pilóta lenni.
És ez az, amit szerintem minden embernek érdemes követnie az életében. Ha kitűzünk maguk elé egy majdnem lehetetlen célt, akkor valószínűleg nem érjük el, viszont ha közben minden tőlünk telhetőt megteszünk az elérése érdekében, akkor teljesen elégedettek lehetünk magunkkal. Nem kell hozzá űrhajósnak lenni.
Nagyon érdekes volt nekem arról olvasni, hogy pontosan mire gondolt, amikor az első űrutazására készült - konkrétan arra, hogy az a zokni, amit aznap reggel felvesz, ki fog jutni az űrbe. :))
Csupa érdekes részletet írt arról is, hogy milyen az élet az űrben. Például azt figyelte meg a harmadik, utolsó, leghosszabb űrutazása alatt, ami 5 hónapig tartott, hogy az ember ruhája sokkal több ideig marad tiszta az űrben, mint itt. Mozogni könnyű, hiszen súlytalanul lebegnek, így nem izzadnak meg. A ruha szinte hozzájuk se ér, hiszen az is lebeg lényegében körülöttük. Fogmosáskor le kell nyelni a fogkrémet, mert köpködni nem jó ötlet - minden szétrepül. Lekváros kenyér reggelizése után az űrhajósok általában lekvárt törölgetnek le a falakról ugyanezért. :) És még sok ilyen különleges részlet van a könyvben arról is, hogy milyen érzés visszatérni a Földre és újra összenyomódni a gravitációtól. Röviden: az rossz. De ki lehet bírni és minél több űrhajós jár az űrben, annál jobban tudnak segíteni a visszatérőknek a felépülésben.