Noé+Dodó pénteken este érkeztek hozzánk és ma délután távoztak. Megállt az idő, megszűnt a hétköznapok rohanása, eltűnt minden gond majdnem két napra. Dodó nagyon szeretett volna már jönni hozzánk régóta, mondta Noé, és most sikerült összehozni az időpontot. Péntek este a gyerekek végre együtt lóghattak az Xboxon - most a Minecraft a sláger - én palacsintát sütöttem, Noé figyelt és beszélgettünk. Szombat reggel Jojót programozásra vittük.

A villamoson a gyerekek a másik anyjukra másznak mindketten... Jojó Noé ölébe hajtja a fejét, Dodó a nyakam köré fonja vékony kis karjait, egymásra nézünk Noéval, mosolygunk... "Mi hoztuk össze ezt a két kis csodát!" Amíg Jojóra várunk, hárman az új Nyugati Decathlonban szórakozunk. Dodó rollert próbálgat, Noé kétkerekű gördeszkán billeg. Benézünk a különleges próbafülkékbe is. Van benn egy érzékelő meg egy érintőképernyő. Amit beviszel magaddal, az megjelenik a képernyőn, mellette információ, többi elérhető szín... Kinn van egy nagy tükör, fölötte egy Xbox One Kinect, mellette érintőképernyő. Ha felpróbálsz egy ruhadarabot, a képernyőn választhatsz egy másik színt, és a tükörben megváltozik rajtad a ruhadarab színe. A jövőben élünk, komolyan...

Jojó kijön programozásról, kérdezzük, mi volt. Ez volt az első óra ebben a tanévben. "Ismételtünk és mindenkinek kellett készíteni egy projektet." Jojó nem használja a "csinálni" szót, helyette mindig azt mondja, "készíteni", a "projekt" szót pedig programozáson tanulta. Amikor kérdezzük, miről szól az ő projektje, két szellemről mesél, akik közül az egyiknek megváltoztatta a színét, szóba kerül egy alma és egy arany nyíl is, és a két szellem harca, akik végül mindketten meghalnak. "Szép történet," mondom és büszke vagyok rá. A Köki játszóházba utazunk, hogy ott töltsük a nap további részét. A gyerekeket persze nem kell külön szórakoztatni, mi egy asztalnál ülünk, mert az összes kanapé foglalt, beszélgetünk, eszünk-iszunk, a gyerekeket is rábírjuk egy ebédelésre, kávézunk, zenéket hallgatunk Noé telefonján, egy idő után unatkozunk és megállapítjuk, hogy jó lett volna elhozni a laptopomat... vagy legalább egy pakli UNO kártyát.

Késő délután a gyerekeket sikerrel rávesszük a távozásra, hazajövünk, megsütöm a többi palacsintatésztát is. Eszünk, amíg a gyerekek játszanak, aztán esznek ők is. A játékot egész éjjel bírnák, de mi nem, úgyhogy tízkor takarodót fújunk nekik, olvasok egy mesét és egy perc múlva alszanak mindketten. Végre enyém a boxi! Noé nézi egy darabig, ahogy játszok, aztán elalszik. Éjfélkor én is nyugovóra térek mellette.

Reggel nyolckor bejönnek a gyerekek, közlik, hogy már kialudták magukat és engedélyt kérnek a tévé bekapcsolására. Elég nagyok már ahhoz, hogy tudják, mi még heverészni akarunk, nincs már ordibálás, követelőzés, arcunkra ráülés... Hálás vagyok ezért nekik. :) Nemsokára Noé feltápászkodik, kávét gyárt, visszajön, kedvesen érdeklődik, hogy meddig voltam fenn. Elkészítem a reggelit és mire visszamegyek a szobába, mindenki egy képernyőbe bújt - Dodó a tévén játszik, Jojó előbbi személy tabletjén videót néz, Noé pedig a telefonját szemléli. Röhögök, majd Noé megmutatja, mit néz éppen. Egy rajzos vicc, amit a Facebookon talált. "Étkezési etikett" áll a kép fölött, alatta egy étteremben vacsorához készülő emberke tanácstalanul azt kérdezi: "A villa vagy a kés mellé illik tenni a telefont?" Még jobban röhögök. Feltálalom a reggelit Noénak az ágyban, a kölyköknek meg inkább kinn a konyhában. Most már nem mindig úgy esznek, mint a bölcsődések, de azért jobb a biztonság.

Semmittevésnek és igazi pihenésnek szenteljük a mai napot. Noé pizzákat rendel ebédre, aztán Forma 1-et néz, a gyerekek gyurmáznak, én visszatérek az éppen aktuális játékomhoz.

Ilyen lenne minden második hétvégém, ha nem rontottam volna el az életemet...