Negyven éves lettem ma. Tíz évvel ezelőtt, a harmincadik születésnapom alkalmából, leírtam az akkori blogomba egész addigi életemet évtizedenként összefoglalva. Ezt a két blogot nem szeretném összekötni, ezért nem másolom ide, amit akkor írtam, de most megírom a negyedik évtizedet is...
Amikor ez az évtizedem 2009-ben elkezdődött, Jojóka 2 hónapos volt, Anyukám pedig 4 hónapja halott. Anyukám hirtelen halála volt az első igazán nagy arculcsapás az életemben, és akkor még nem tudtam, hogy alig 2 évvel később jön a második: Az akkori családom, amihez Noé, Jojó és Dodó tartoztak, szétesett. Hogy miért történt így, már nem fejtegetem, eleget fejtegettem az elmúlt hosszú évek alatt, és még ebben a blogban is írtam róla egyszer. 2011 végén elköltöztek, egyedül maradtam a bölcsis Jojóval és azzal az érzéssel, hogy az életem tönkrement, mert nem úgy alakult, ahogy én azt a húszas éveim elején megálmodtam magamnak. Nyugdíjas apám hozzánk költözött hónapokkal ezután, és a mai napig életem eddigi legrosszabb döntésének érzem, hogy hagytam, hogy beköltözzön. Keserves évek következtek ezután, végtelenül magányosnak éreztem magam, miközben soha nem lehettem valóban egyedül. A bölcsis majd ovis Jojóka gondozása még fárasztó volt, a rendetlen apám pedig csak tetézte a gondjaimat.
2012-től 2015-ig megint találkozgattunk Noéval, néha gyerekestül, néha csak kettesben. Egyrészt fájdalmas volt vele lennem, másrészt nem tudtam elképzelni, hogy kibírnám nélküle. Voltak örömteli pillanatok - ebben a blogban csak azokról írtam - de állandóan éreztem, hogy valamit örökre elvesztettünk, és nem tudtam elképzelni, hogy azt bárki vagy bármi pótolhatná.
2015 fordulópontot jelentett a jó irányba, de akkor ezt még nem vettem észre. Abban az évben kiköltöztettem apámat - albérletbe, amit én fizettem - Jojókám nagy, ügyes iskolás lett, Noé pedig beleszeretett egy új barátnőbe. Visszagondolva, az a totális magány is kellett ahhoz, hogy kibéküljek önmagammal. Iszonyatosan szenvedtem persze először, megjártam a poklot ahányszor megláttam a Facebookon vagy az Instán, hogy Noé éppen merre jár a városban, az országban vagy a világban a barátnőjével és mit csinálnak, miközben én teljesen egyedül töltöttem minden második hétvégét és az összes iskolaszünetet, amikor a gyerekek az apáknál voltak. Felváltva éreztem azt, hogy muszáj párt találnom, mert így nem bírok élni és azt, hogy elegem van mindenkiből, egyedül akarok élni egész életemben - utóbbit minden zátonyra futott ismerkedés után. A magamra utaltság azonban nagyon jó oldalamat hozta előtérbe. Erős lettem, mert nem panaszkodhattam senkinek. 2016 őszén hoztam egy jó döntést: Teljesen felhagytam az ismerkedés minden formájával és helyette beiratkoztam egy másfél éves pszichodráma tanfolyamra. Eldöntöttem, hogy majd csak akkor fogok újra megpróbálni párt találni, amikor az végetér. Reméltem, hogy új emberként távozok majd onnan.
A pszichodráma tanfolyam beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, erről itt írtam. 2018 tavasza volt, egy évvel ezelőtt, amikor végetért. Pár héttel az utolsó alkalom után már Krisztával leveleztem egy ismerkedős oldalon... és Ő lett az, akitől kaptam egy új esélyt a boldogságra. :)
Ez tehát életem negyedik évtizedének története.
Anyukám is eszembe jut ma, hiszen ő szült meg negyven évvel ezelőtt. Az elmúlt évtized alatt mérhetetlenül hiányzott és szerintem életem végéig hiányozni fog. Meghalt mielőtt én anya lettem volna, így soha nem érthettem meg őt igazán, amíg élt. Anyaként tudom, hogy senki nem értheti meg egy anya érzéseit, csak egy másik anya. Egészen máshogy érzek már Anyukámmal kapcsolatban most, hogy már átéltem a nehézségeket, amiket ő átélt... Negyven éves lettem és ha Anya élne, már kezdené látni bennem önmagát, és én láthatnám benne majdani önmagam. Megint felemlegetné azt az estét, amikor viharos gyorsasággal megszülettem, immár negyven évvel ezelőtt, és a tízéves Jojóka is érdeklődve hallgatná már a nagymamája történeteit.
Ezek jutnak eszembe ezen a kerek születésnapomon...
Amikor ez az évtizedem 2009-ben elkezdődött, Jojóka 2 hónapos volt, Anyukám pedig 4 hónapja halott. Anyukám hirtelen halála volt az első igazán nagy arculcsapás az életemben, és akkor még nem tudtam, hogy alig 2 évvel később jön a második: Az akkori családom, amihez Noé, Jojó és Dodó tartoztak, szétesett. Hogy miért történt így, már nem fejtegetem, eleget fejtegettem az elmúlt hosszú évek alatt, és még ebben a blogban is írtam róla egyszer. 2011 végén elköltöztek, egyedül maradtam a bölcsis Jojóval és azzal az érzéssel, hogy az életem tönkrement, mert nem úgy alakult, ahogy én azt a húszas éveim elején megálmodtam magamnak. Nyugdíjas apám hozzánk költözött hónapokkal ezután, és a mai napig életem eddigi legrosszabb döntésének érzem, hogy hagytam, hogy beköltözzön. Keserves évek következtek ezután, végtelenül magányosnak éreztem magam, miközben soha nem lehettem valóban egyedül. A bölcsis majd ovis Jojóka gondozása még fárasztó volt, a rendetlen apám pedig csak tetézte a gondjaimat.
2012-től 2015-ig megint találkozgattunk Noéval, néha gyerekestül, néha csak kettesben. Egyrészt fájdalmas volt vele lennem, másrészt nem tudtam elképzelni, hogy kibírnám nélküle. Voltak örömteli pillanatok - ebben a blogban csak azokról írtam - de állandóan éreztem, hogy valamit örökre elvesztettünk, és nem tudtam elképzelni, hogy azt bárki vagy bármi pótolhatná.
2015 fordulópontot jelentett a jó irányba, de akkor ezt még nem vettem észre. Abban az évben kiköltöztettem apámat - albérletbe, amit én fizettem - Jojókám nagy, ügyes iskolás lett, Noé pedig beleszeretett egy új barátnőbe. Visszagondolva, az a totális magány is kellett ahhoz, hogy kibéküljek önmagammal. Iszonyatosan szenvedtem persze először, megjártam a poklot ahányszor megláttam a Facebookon vagy az Instán, hogy Noé éppen merre jár a városban, az országban vagy a világban a barátnőjével és mit csinálnak, miközben én teljesen egyedül töltöttem minden második hétvégét és az összes iskolaszünetet, amikor a gyerekek az apáknál voltak. Felváltva éreztem azt, hogy muszáj párt találnom, mert így nem bírok élni és azt, hogy elegem van mindenkiből, egyedül akarok élni egész életemben - utóbbit minden zátonyra futott ismerkedés után. A magamra utaltság azonban nagyon jó oldalamat hozta előtérbe. Erős lettem, mert nem panaszkodhattam senkinek. 2016 őszén hoztam egy jó döntést: Teljesen felhagytam az ismerkedés minden formájával és helyette beiratkoztam egy másfél éves pszichodráma tanfolyamra. Eldöntöttem, hogy majd csak akkor fogok újra megpróbálni párt találni, amikor az végetér. Reméltem, hogy új emberként távozok majd onnan.
A pszichodráma tanfolyam beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, erről itt írtam. 2018 tavasza volt, egy évvel ezelőtt, amikor végetért. Pár héttel az utolsó alkalom után már Krisztával leveleztem egy ismerkedős oldalon... és Ő lett az, akitől kaptam egy új esélyt a boldogságra. :)
Ez tehát életem negyedik évtizedének története.
Anyukám is eszembe jut ma, hiszen ő szült meg negyven évvel ezelőtt. Az elmúlt évtized alatt mérhetetlenül hiányzott és szerintem életem végéig hiányozni fog. Meghalt mielőtt én anya lettem volna, így soha nem érthettem meg őt igazán, amíg élt. Anyaként tudom, hogy senki nem értheti meg egy anya érzéseit, csak egy másik anya. Egészen máshogy érzek már Anyukámmal kapcsolatban most, hogy már átéltem a nehézségeket, amiket ő átélt... Negyven éves lettem és ha Anya élne, már kezdené látni bennem önmagát, és én láthatnám benne majdani önmagam. Megint felemlegetné azt az estét, amikor viharos gyorsasággal megszülettem, immár negyven évvel ezelőtt, és a tízéves Jojóka is érdeklődve hallgatná már a nagymamája történeteit.
Ezek jutnak eszembe ezen a kerek születésnapomon...