Riki 5 napos ma, itt egy kép róla:
Leírtam a születése történetét, a tőlem megszokott részletességgel - ha valaki olvasta az eddigi két szüléstörténetet, amiket az előző blogomba írtam. Szóval ez se kellemes olvasmány, de így volt, hát így írtam le, megőrizni az utókornak, hogy hogyan kezdődött el egy újabb élet 2022. augusztus 29-én:
Hajnali fél 4-kor Kriszta ébresztett mosolyogva. Azt mondta, hogy az a helyzet, hogy már fél 1 óta vannak fájásai, először rendszertelenek voltak, de miután vett egy meleg zuhanyt, rendeződtek kb. ötpercesekre. Ez Kriszta. Az mellékes, hogy ő szül, engem hagyott aludni, amíg csak tudott… Felpattantam, kérdeztem, milyenek a fájások, mondta, hogy olyanok, mint az erős menstruációs görcsök. Elég egyértelmű volt a helyzet, de azért felhívta az orvosát, hogy ő mondja ki a végső szót, hogy irány a kórház. Imádom Krisztát, ahogy ezt is előadta, éppen két fájás közt volt, és mosolyogva mondta a dokinak, hogy elnézést a zavarásért, de fél 1 óta “problémái vannak”. <3 A doki - aki egy tündéri ember egyébként, volt szerencsém kicsit megismerni a terhesgondozás alatt - azt mondta, hogy menjünk, és őt majd a szülésznő fogja hívni, amikor már szükség lesz rá is.
Jojóhoz bementem, felébresztettem, mondtam neki is, hogy mi van, hogy aludjon csak tovább, de reggel nem leszünk ott, hanem Kriszta anyukája fog átjönni, ahogy korábban megbeszéltük vele, hogy ne legyen egyedül.
Felöltöztünk, bepakoltam a kórházi cuccba a hűtőből a kajákat is - izotóniás italokat meg fehérjeszeleteket. Kriszta közben megállt néha, mert fájása volt. Hívtam egy mentőt, utána a kispapát, aki nem vette fel a telefont, bár hetekkel előtte megbeszéltük, hogy ha elkezdődik a szülés, akkor értesíteni fogom telefonon. A párját hívtam, ő felvette, mondtam, hogy a mentőre várunk. Kriszta az anyukáját hívta még, én meg sms-t írtam a főnökömnek, hogy nem fogok tudni dolgozni aznap, de másnap már megyek. Ezt még augusztus elején elmondtam neki, hogy lesz a hónapban egy olyan nap, amikor nem fogok tudni dolgozni, de nem tudom előre, hogy melyik nap.
Miután így mindent elrendeztünk, lementünk a ház elé várni a mentőt, mert a kapucsengő vagy 10 éve nem működik... Egyszer talán megjavíttatjuk, de ez most mindegy is. Viszonylag sokat vártunk, szegény Kriszta hű autócskáját támasztva vészelte át a fájásokat, mert pont a házkapu előtt tudott vele parkolni utoljára. Másnap este láttam, hogy a motorháztetőn látszanak a porban az ujjnyomai.
Végre megérkezett a mentő, talán fél óra múlva. Szegénykémnek rossz volt ülni, mégis azt választotta ahelyett, hogy lefekszik a mentőben, mert biztos arra jutott, hogy úgy még rosszabb lett volna. Elzötykölődtünk a kórházig, ahol Kriszta orvosa dolgozik. Közben szivárogni kezdett a magzatvíz, úgyhogy szegény kicsit eláztatta a gatyáját. A kórházban először megvizsgálták az állapotát, aztán egy székben ülve kapott a hasára NST tappancsokat. A szék karfáját markolászta a fájások közben és feltette magának a kérdést, amit eddigi tapasztalatom alapján nem egy szülő nő feltesz magának, miszerint “miért csinálom én ezt magammal??”
A baba szívhangja rendben találtatott, elkísértek minket az öltözőbe, onnan meg a vajúdó- és szülőszobába. Kriszta hősies volt, csak ezt tudom mondani. Nem sokat panaszkodott, fel-alá járkált, a fájásoknál pedig rátámaszkodott valamire és nyöszörgött. Kipróbált közben mindent, hogy jobb legyen, labda, térdelés, ágyon összegömbölyödés, rám támaszkodás, stb., de persze sehogy se volt már jó. 6:15-kor mondta, hogy néha kezdi elveszíteni a valóságot. Épp ránéztem a falon az órára, onnan tudom, mennyi volt az idő. Mégis, amikor éppen két fájás közt volt, akkor mosolygott.
Megérkezett az orvos, Kriszta ott állt a rövidke kórházi hálóingben és mindkét hüvelykujját feltartva, vigyorogva üdvözölte a dokit, aki erre megölelgette. Édi jelenet volt. :) Vissza kellett mennünk a vizsgálóba, de megint jött egy fájás. Akkor én voltam a támasz, és onnantól úgy tűnt, hogy szüksége lesz mindkét kezemre, amikor rátör a fájdalom. Felfeküdt a vizsgálóasztalra, doki mondta, hogy már 7-8 centire nyitva a méhszáj (10 cm kell a kitoláshoz), viszont a magzatvíz kakis, vagyis a babának már nem jó benn, segíteni kéne neki minél előbb megszületni. Azt mondta, az segít, ha megrepeszti a burkot, attól felgyorsul a folyamat, és egy órával előbb megszületik, mint egyébként tenné. Hozzátette, hogy attól erősebb fájások lesznek, de Kriszta azt mondta, hajrá, csak legyen kinn minél előbb.
Visszatértünk a szülőszobába, Krisztának vissza kellett feküdnie a szülőágyra, és a burokrepesztés következményeként el is kezdődtek a tolófájások. Csakhogy a méhszáj még nem volt egész nyitva, szóval szerencsétlen hiába mondta, hogy úgy érzi, nyomnia kell, azt az utasítást kapta, hogy ne tegye. Ami pontosan tudom, hogy milyen pokolian nehéz és fájdalmas. Már nem tudott mosolyogni, majdnem sírt, amikor fájása volt, és csak szorította mindkét kezével mindkét kezemet. Háromnegyed 7 volt, ezt onnan tudom, hogy megszólaltak a telefonjainkon az ébresztők, mert akkor szoktunk kelni hétköznapokon.
Amikor a doki legközelebb megvizsgálta, úgy találta, hogy ideje megpróbálni az első nyomást. Azt mondta, hogy a következő fájásnál a két térdét húzza magához, én meg tartsam a fejét, nyomjon, és bármennyire fáj és rossz, ne adjon ki hangot, mert az elveszi a fájás erejét. Kriszta tette, amit mondtak neki. Már nem beszélt, nem is kellett, csak rá figyeltünk, én, a szülésznő meg a doki, és amikor szegénykém jelzett, hogy most kezdődik a fájás, akkor segítettünk neki. Háromszor nyomott egy fájás alatt, három nagy levegővétellel. A doki nem győzte dicsérni és biztatni, hogy mennyire jól csinálja, mennyire erős!
Amikor elfogyott a levegője, visszafeküdt, és a szülésznő azt mondta, hogy az fogja tovább lendíteni a folyamatot, ha 5-5 fájást felváltva jobb és bal oldalán fekve vészel át, mert ez a forgolódás szépen be szokta illeszteni a baba fejét a megfelelő helyre. Egyik oldalára fordították és a felül lévő lábát behajlítva feltették valami tartóba. Borzasztóan szenvedett már. :( Mentem az ágy egyik oldaláról a másikra, hogy mindig elérje a kezeimet, amikor azokat kereste.
Miután végigcsinálta ezt a forgolódást, infúziót kötöttek be a kézfejébe, mert úgy találták, hogy szüksége lesz rá a végére. Kaptam egy hideg vízzel átitatott kendőt, azzal törölgettem a homlokát és a mellkasát, amikor két fájás közt volt, fájásnál pedig tartottam a fejét, ahogy mutatták. Minden erejével nyomott, három levegő, három nyomás, aztán visszafeküdt, és vártuk a következő fájást. Néhány után a doki mondta, hogy most kap egy szúrást, mindjárt elmondja, miért. És egy nagy tűvel megszúrta a gáttájékot. Azt mondta, csupa kaki már a magzatvíz, el kell kerülni, hogy a baba nyeljen belőle, úgyhogy gátvédelemre nem lesz idő. Fogott egy jókora ollót, és nyissz-nyissz... Pár fájás kellett még, néhány erőfeszítés, miközben a doki egyik kezével feszegette a baba feje búbja körül Kriszta mindenét, másik karjával meg préselte a gyomrától lefelé a hasát. Így bukkant ki végre Riki feje! Mondtam is Krisztának, hogy “kinn van a feje! már kinn a feje!” de nem tudom, hogy akkor azt ő értette-e vagy bármire jó volt-e neki. Jött a következő fájás, és Riki megszületett teljes egészében!
Ezután Kriszta visszahanyatlott az ágyra és közölte, hogy “jézus fasza”. :D Ezen akkor és ott senki nem ütközött meg, tekintettel arra, hogy épp előtte jött ki belőle egy 3 kiló súlyú, fél méter hosszú élőlény. Sőt, mindenki nevetgélni kezdett, volt ott már egy csecsemős nővér is meg gyerekorvos, mert a kakis magzatvíz miatt odahívták őket, hogy majd figyeljék, hogy Rikivel minden oké-e. És Kriszta innentől újra mosolygott!
Én meg annyira boldog voltam, hogy túl van rajta! :) Reggel 8 óra volt, Riki hivatalosan 7:59-kor jött a világra. Sírdogált, de nem sokat, aztán csak pihegett az anyja mellén és nézegethettük. :) Felhívtam a kispapát a jó hírrel, aztán küldtem fotókat Kriszta anyukájának is. Amikor a köldökzsinór már nem lüktetett, felajánlotta a szülésznő, hogy én vághatom el. Ilyet életemben először csináltam!
A szülésznő ezután a köldökzsinórnál fogva kirángatta a méhlepényt, valószínűleg az sem volt kellemes érzés Krisztának, de onnantól bármi fájdalom érte, azt mondta, hogy ez már semmi, ez már tökmindegy ahhoz képest, amit előtte átélt. A doki mondta, hogy sajnos a vágás mellé még repedt is, majd leült a lábai közé, hogy nekiálljon az összestoppolásának. Közben arról a sportról beszélgettek, amiben Kriszta sokszoros bajnok, mert persze már a terhesgondozás elején szóba került, és úgy tűnt, a doki is jártas benne. Odavolt a doki rendesen Krisztáért, ez nyilvánvaló, de nem is hibáztathatom érte. :) Mondogatta a szülésznőnek, hogy ő egy bajnok ám, és tudta előre, hogy nagyon ügyesen fog szülni, és egyáltalán nem csodálkozik, hogy ilyen jól ment! Mikor a varrogatással végzett, kezet fogott velem is, gratulált, aztán kiment a szobából.
A szülésznő elvette Rikit, hogy kimossa a magzatkakából, ez leginkább ahhoz a cucchoz hasonlít, amit a Jurassic Parkban a galléros dinó köpköd arra a hájas emberre. Odavitte a mosogatóhoz és elmosogatta. :D Én addig egy vizes törölközővel Krisztáról takarítottam le a vért meg a kakát. Utána mondta a szülésznő, hogy üljek az ágy egyik oldalára, oda fogja adni Rikit nekem, amíg Krisztának segít felkelni. Varázslatos érzés volt, tartani a karomban a kis szuszogó, meleg csomagot. :) Mindössze félórás újszülött volt akkor Riki, nem éreztem még ilyen békét, mint akkor, csak néztem és csodáltam és simogattam a kis rózsaszirom fülét, miközben semmi se fájt, mert nem nekem kellett megszülni. Az apák érezhetnek ilyet, jó nekik. :) Jojót fogni más volt annak idején, mert én vagyok az anyja, Dodót pedig nem foghattam meg a születése után, mert annyira csenevész volt, hogy azonnal inkubátorba tették.
Krisztát a szülésznő nemsokára átsegítette mellém az ágyra, és átadtam neki a fiát. Aztán magunkra hagytak 2 órára, és közben rövid időre beengedték a kispapát is.
Riki egyórás korában készült a lenti kép, a kedvencem arról a napról. Kriszta csak mosolyog és mosolyog, bár mindene fáj, Riki hajában még ott a vére, kezében az infúziós tű, de nem törődik mással, csak hogy megpróbálja etetni.
Kriszta megköszönte később, hogy vele voltam aznap reggel, és én megköszöntem neki, hogy ott lehettem. Az én életemnek is az egyik legvarázslatosabb reggele volt az, és természetesen tudom, hogy teljesen egyedül is meg tudta volna szülni a fiát, olyan fizikai és lelki ereje van. Én csak megtiszteltetve éreztem magam, hogy jelen lehettem.
Ilyen egy normális szülés, most már kettőt éltem át kísérőként. Az enyém nem volt az, mostanra pontosan tudom, hogy mennyire ritka és szerencsés az, akinek mindössze két óráig tart az egész, mint nekem. Általában azért ez egy sokkal hosszabb és küzdelmesebb folyamat...
De megéri. :)
Leírtam a születése történetét, a tőlem megszokott részletességgel - ha valaki olvasta az eddigi két szüléstörténetet, amiket az előző blogomba írtam. Szóval ez se kellemes olvasmány, de így volt, hát így írtam le, megőrizni az utókornak, hogy hogyan kezdődött el egy újabb élet 2022. augusztus 29-én:
Hajnali fél 4-kor Kriszta ébresztett mosolyogva. Azt mondta, hogy az a helyzet, hogy már fél 1 óta vannak fájásai, először rendszertelenek voltak, de miután vett egy meleg zuhanyt, rendeződtek kb. ötpercesekre. Ez Kriszta. Az mellékes, hogy ő szül, engem hagyott aludni, amíg csak tudott… Felpattantam, kérdeztem, milyenek a fájások, mondta, hogy olyanok, mint az erős menstruációs görcsök. Elég egyértelmű volt a helyzet, de azért felhívta az orvosát, hogy ő mondja ki a végső szót, hogy irány a kórház. Imádom Krisztát, ahogy ezt is előadta, éppen két fájás közt volt, és mosolyogva mondta a dokinak, hogy elnézést a zavarásért, de fél 1 óta “problémái vannak”. <3 A doki - aki egy tündéri ember egyébként, volt szerencsém kicsit megismerni a terhesgondozás alatt - azt mondta, hogy menjünk, és őt majd a szülésznő fogja hívni, amikor már szükség lesz rá is.
Jojóhoz bementem, felébresztettem, mondtam neki is, hogy mi van, hogy aludjon csak tovább, de reggel nem leszünk ott, hanem Kriszta anyukája fog átjönni, ahogy korábban megbeszéltük vele, hogy ne legyen egyedül.
Felöltöztünk, bepakoltam a kórházi cuccba a hűtőből a kajákat is - izotóniás italokat meg fehérjeszeleteket. Kriszta közben megállt néha, mert fájása volt. Hívtam egy mentőt, utána a kispapát, aki nem vette fel a telefont, bár hetekkel előtte megbeszéltük, hogy ha elkezdődik a szülés, akkor értesíteni fogom telefonon. A párját hívtam, ő felvette, mondtam, hogy a mentőre várunk. Kriszta az anyukáját hívta még, én meg sms-t írtam a főnökömnek, hogy nem fogok tudni dolgozni aznap, de másnap már megyek. Ezt még augusztus elején elmondtam neki, hogy lesz a hónapban egy olyan nap, amikor nem fogok tudni dolgozni, de nem tudom előre, hogy melyik nap.
Miután így mindent elrendeztünk, lementünk a ház elé várni a mentőt, mert a kapucsengő vagy 10 éve nem működik... Egyszer talán megjavíttatjuk, de ez most mindegy is. Viszonylag sokat vártunk, szegény Kriszta hű autócskáját támasztva vészelte át a fájásokat, mert pont a házkapu előtt tudott vele parkolni utoljára. Másnap este láttam, hogy a motorháztetőn látszanak a porban az ujjnyomai.
Végre megérkezett a mentő, talán fél óra múlva. Szegénykémnek rossz volt ülni, mégis azt választotta ahelyett, hogy lefekszik a mentőben, mert biztos arra jutott, hogy úgy még rosszabb lett volna. Elzötykölődtünk a kórházig, ahol Kriszta orvosa dolgozik. Közben szivárogni kezdett a magzatvíz, úgyhogy szegény kicsit eláztatta a gatyáját. A kórházban először megvizsgálták az állapotát, aztán egy székben ülve kapott a hasára NST tappancsokat. A szék karfáját markolászta a fájások közben és feltette magának a kérdést, amit eddigi tapasztalatom alapján nem egy szülő nő feltesz magának, miszerint “miért csinálom én ezt magammal??”
A baba szívhangja rendben találtatott, elkísértek minket az öltözőbe, onnan meg a vajúdó- és szülőszobába. Kriszta hősies volt, csak ezt tudom mondani. Nem sokat panaszkodott, fel-alá járkált, a fájásoknál pedig rátámaszkodott valamire és nyöszörgött. Kipróbált közben mindent, hogy jobb legyen, labda, térdelés, ágyon összegömbölyödés, rám támaszkodás, stb., de persze sehogy se volt már jó. 6:15-kor mondta, hogy néha kezdi elveszíteni a valóságot. Épp ránéztem a falon az órára, onnan tudom, mennyi volt az idő. Mégis, amikor éppen két fájás közt volt, akkor mosolygott.
Megérkezett az orvos, Kriszta ott állt a rövidke kórházi hálóingben és mindkét hüvelykujját feltartva, vigyorogva üdvözölte a dokit, aki erre megölelgette. Édi jelenet volt. :) Vissza kellett mennünk a vizsgálóba, de megint jött egy fájás. Akkor én voltam a támasz, és onnantól úgy tűnt, hogy szüksége lesz mindkét kezemre, amikor rátör a fájdalom. Felfeküdt a vizsgálóasztalra, doki mondta, hogy már 7-8 centire nyitva a méhszáj (10 cm kell a kitoláshoz), viszont a magzatvíz kakis, vagyis a babának már nem jó benn, segíteni kéne neki minél előbb megszületni. Azt mondta, az segít, ha megrepeszti a burkot, attól felgyorsul a folyamat, és egy órával előbb megszületik, mint egyébként tenné. Hozzátette, hogy attól erősebb fájások lesznek, de Kriszta azt mondta, hajrá, csak legyen kinn minél előbb.
Visszatértünk a szülőszobába, Krisztának vissza kellett feküdnie a szülőágyra, és a burokrepesztés következményeként el is kezdődtek a tolófájások. Csakhogy a méhszáj még nem volt egész nyitva, szóval szerencsétlen hiába mondta, hogy úgy érzi, nyomnia kell, azt az utasítást kapta, hogy ne tegye. Ami pontosan tudom, hogy milyen pokolian nehéz és fájdalmas. Már nem tudott mosolyogni, majdnem sírt, amikor fájása volt, és csak szorította mindkét kezével mindkét kezemet. Háromnegyed 7 volt, ezt onnan tudom, hogy megszólaltak a telefonjainkon az ébresztők, mert akkor szoktunk kelni hétköznapokon.
Amikor a doki legközelebb megvizsgálta, úgy találta, hogy ideje megpróbálni az első nyomást. Azt mondta, hogy a következő fájásnál a két térdét húzza magához, én meg tartsam a fejét, nyomjon, és bármennyire fáj és rossz, ne adjon ki hangot, mert az elveszi a fájás erejét. Kriszta tette, amit mondtak neki. Már nem beszélt, nem is kellett, csak rá figyeltünk, én, a szülésznő meg a doki, és amikor szegénykém jelzett, hogy most kezdődik a fájás, akkor segítettünk neki. Háromszor nyomott egy fájás alatt, három nagy levegővétellel. A doki nem győzte dicsérni és biztatni, hogy mennyire jól csinálja, mennyire erős!
Amikor elfogyott a levegője, visszafeküdt, és a szülésznő azt mondta, hogy az fogja tovább lendíteni a folyamatot, ha 5-5 fájást felváltva jobb és bal oldalán fekve vészel át, mert ez a forgolódás szépen be szokta illeszteni a baba fejét a megfelelő helyre. Egyik oldalára fordították és a felül lévő lábát behajlítva feltették valami tartóba. Borzasztóan szenvedett már. :( Mentem az ágy egyik oldaláról a másikra, hogy mindig elérje a kezeimet, amikor azokat kereste.
Miután végigcsinálta ezt a forgolódást, infúziót kötöttek be a kézfejébe, mert úgy találták, hogy szüksége lesz rá a végére. Kaptam egy hideg vízzel átitatott kendőt, azzal törölgettem a homlokát és a mellkasát, amikor két fájás közt volt, fájásnál pedig tartottam a fejét, ahogy mutatták. Minden erejével nyomott, három levegő, három nyomás, aztán visszafeküdt, és vártuk a következő fájást. Néhány után a doki mondta, hogy most kap egy szúrást, mindjárt elmondja, miért. És egy nagy tűvel megszúrta a gáttájékot. Azt mondta, csupa kaki már a magzatvíz, el kell kerülni, hogy a baba nyeljen belőle, úgyhogy gátvédelemre nem lesz idő. Fogott egy jókora ollót, és nyissz-nyissz... Pár fájás kellett még, néhány erőfeszítés, miközben a doki egyik kezével feszegette a baba feje búbja körül Kriszta mindenét, másik karjával meg préselte a gyomrától lefelé a hasát. Így bukkant ki végre Riki feje! Mondtam is Krisztának, hogy “kinn van a feje! már kinn a feje!” de nem tudom, hogy akkor azt ő értette-e vagy bármire jó volt-e neki. Jött a következő fájás, és Riki megszületett teljes egészében!
Ezután Kriszta visszahanyatlott az ágyra és közölte, hogy “jézus fasza”. :D Ezen akkor és ott senki nem ütközött meg, tekintettel arra, hogy épp előtte jött ki belőle egy 3 kiló súlyú, fél méter hosszú élőlény. Sőt, mindenki nevetgélni kezdett, volt ott már egy csecsemős nővér is meg gyerekorvos, mert a kakis magzatvíz miatt odahívták őket, hogy majd figyeljék, hogy Rikivel minden oké-e. És Kriszta innentől újra mosolygott!
Én meg annyira boldog voltam, hogy túl van rajta! :) Reggel 8 óra volt, Riki hivatalosan 7:59-kor jött a világra. Sírdogált, de nem sokat, aztán csak pihegett az anyja mellén és nézegethettük. :) Felhívtam a kispapát a jó hírrel, aztán küldtem fotókat Kriszta anyukájának is. Amikor a köldökzsinór már nem lüktetett, felajánlotta a szülésznő, hogy én vághatom el. Ilyet életemben először csináltam!
A szülésznő ezután a köldökzsinórnál fogva kirángatta a méhlepényt, valószínűleg az sem volt kellemes érzés Krisztának, de onnantól bármi fájdalom érte, azt mondta, hogy ez már semmi, ez már tökmindegy ahhoz képest, amit előtte átélt. A doki mondta, hogy sajnos a vágás mellé még repedt is, majd leült a lábai közé, hogy nekiálljon az összestoppolásának. Közben arról a sportról beszélgettek, amiben Kriszta sokszoros bajnok, mert persze már a terhesgondozás elején szóba került, és úgy tűnt, a doki is jártas benne. Odavolt a doki rendesen Krisztáért, ez nyilvánvaló, de nem is hibáztathatom érte. :) Mondogatta a szülésznőnek, hogy ő egy bajnok ám, és tudta előre, hogy nagyon ügyesen fog szülni, és egyáltalán nem csodálkozik, hogy ilyen jól ment! Mikor a varrogatással végzett, kezet fogott velem is, gratulált, aztán kiment a szobából.
A szülésznő elvette Rikit, hogy kimossa a magzatkakából, ez leginkább ahhoz a cucchoz hasonlít, amit a Jurassic Parkban a galléros dinó köpköd arra a hájas emberre. Odavitte a mosogatóhoz és elmosogatta. :D Én addig egy vizes törölközővel Krisztáról takarítottam le a vért meg a kakát. Utána mondta a szülésznő, hogy üljek az ágy egyik oldalára, oda fogja adni Rikit nekem, amíg Krisztának segít felkelni. Varázslatos érzés volt, tartani a karomban a kis szuszogó, meleg csomagot. :) Mindössze félórás újszülött volt akkor Riki, nem éreztem még ilyen békét, mint akkor, csak néztem és csodáltam és simogattam a kis rózsaszirom fülét, miközben semmi se fájt, mert nem nekem kellett megszülni. Az apák érezhetnek ilyet, jó nekik. :) Jojót fogni más volt annak idején, mert én vagyok az anyja, Dodót pedig nem foghattam meg a születése után, mert annyira csenevész volt, hogy azonnal inkubátorba tették.
Krisztát a szülésznő nemsokára átsegítette mellém az ágyra, és átadtam neki a fiát. Aztán magunkra hagytak 2 órára, és közben rövid időre beengedték a kispapát is.
Riki egyórás korában készült a lenti kép, a kedvencem arról a napról. Kriszta csak mosolyog és mosolyog, bár mindene fáj, Riki hajában még ott a vére, kezében az infúziós tű, de nem törődik mással, csak hogy megpróbálja etetni.
Kriszta megköszönte később, hogy vele voltam aznap reggel, és én megköszöntem neki, hogy ott lehettem. Az én életemnek is az egyik legvarázslatosabb reggele volt az, és természetesen tudom, hogy teljesen egyedül is meg tudta volna szülni a fiát, olyan fizikai és lelki ereje van. Én csak megtiszteltetve éreztem magam, hogy jelen lehettem.
Ilyen egy normális szülés, most már kettőt éltem át kísérőként. Az enyém nem volt az, mostanra pontosan tudom, hogy mennyire ritka és szerencsés az, akinek mindössze két óráig tart az egész, mint nekem. Általában azért ez egy sokkal hosszabb és küzdelmesebb folyamat...
De megéri. :)
