Na és közvetlenül a ballagás után, ami már önmagában is elég megrendítő esemény volt - megsirattuk Jojót, mintha a temetése lett volna, mert ugye muszáj ilyen faszom siratózenéket hallgatni a magyar állami iskolák ballagásán... szóval utána gyermekeink apáikkal tartottak és mi ketten Krisztával indultunk Bécsbe a Pride hétvégére. Bécs a szívem egyik csücske! (Három olyan külföldi város van, ami rengeteget jelent nekem: Bécs, London és New York) Bécs azért, mert kiskamasz koromtól kezdve sok évig anyukám német nyelvterületen dolgozott és néhány évet Bécsben töltött. Akkor ismertem meg a várost, végigvittek a nevezetességeken, múzeumokon, aztán mikor már tudtam, önállóan is utaztam oda sokszor, egy-egy osztálytárssal, fiúmmal, később mikor több eszem lett, akkor meg lányokkal prájdolni. :) Pár éve tervezgettük már Krisztával, hogy menjünk együtt is, és idén végre megvalósult. Hullámvasút volt érzelmileg. Nem csak azért, mert felültünk arra a hullámvasútra a Praterben, ami ötször állít fejre egymás után. :) Eszembe jutott anyukám, aki vasárnap lett volna 75 éves, meg a régvolt pride, ahol az azóta már 14 éves Jojó még csak embrió volt a hasamban, és minden jó volt, és nem tudtam, hogy Anya nem éri meg, hogy megszülessen, aztán a hét évvel azutáni pride, ahol tizenöt fok volt, hideg szél és szemerkélő eső és pontosan olyan borzalom volt az életem akkoriban, mint az aznapi időjárás, és aztán minden még rosszabb lett, mielőtt jobb lett volna... Meg kicsit ijesztő, hogy már olyan öreg vagyok, hogy csak így dobálózok tizenöt évekkel! Most viszont minden szép volt, Krisztával voltam, sütött a nap, szólt a zene, az emberek táncoltak, és Bécs olyan kedves volt, amilyen mindig lenni szokott. :) El is bőgtem magam párszor, mióta haza kellett jönni, és mikor Kriszta kérdezi, miért sírok, akkor csak mosolyogva azt mondom, hogy "mindenért".

Ezt a kis összeállítást dobtam össze a hétvégén készült képekből és videókból.