Amit most fogok írni, az amolyan utószó ahhoz a naplóhoz, amiről itt írtam. Elég spoileres. :D Szóval ha esetleg tervezed elolvasni azt a naplót, de nem akarsz idő előtt megtudni dolgokat rendkívül izgalmas húszéves koromból (nekem izgalmas volt), akkor ne olvasd még el.

Céline és én sose voltunk úgy együtt, ahogy egy szerelmespár. Mivel rengeteg időt töltöttünk együtt, mások azt hitték, egy pár vagyunk, de nem így volt. Nyilvánvaló, hogy számára is megmagyarázhatatlan érzéseket váltottam ki belőle. Én már csak ilyen vagyok, úgy látszik. Mert nem ő volt az első és nem is az utolsó máskülönben heteroszexuális lány, aki egy darabig nem tudott elszakadni tőlem. Ő is olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiket akkor még nem tudtam megmagyarázni, de nem is akartam megmagyarázni. Nem tudtam még, hogy ki vagyok és mit akarok, csak azt tudtam, hogy jó vele lenni, és nem gondolkoztam ennél tovább. Barátságnak véltem, ami nyilvánvalóan más és több volt annál, de éppen ezért nem is olyan tartós. Akkor még nem jöttem rá, hogy mi lesz az én utam. Mert fiúk is tudtak tetszeni nagyon.

A napló végén azt írom, Céline-t talán soha többé nem fogom látni. Ez nem így lett, 2000 elején még ott volt a suliban, amikor visszatértem a második szemeszterre, de már nem akart velem beszélgetni és időt tölteni. A tanév végén visszarepült Európába és többé nem találkoztam vele. Negyedéves koromban aztán már egy másik lány ágyában aludtam. De ez már egy másik történet. :)

Z-vel majdnem 16 éve beszéltem utoljára, akkor is csak telefonon. 2008 vége volt, értesült Anya haláláról, udvariasan felhívott, érdeklődött, hogy vagyok. Mondtam, hogy terhesen, és egy kicsit beszélgettünk.

Céline-t és Z-t is próbáltam azóta kíváncsiságból megtalálni Facebookon, de vagy nincsenek fenn, vagy valami álnevet használnak.

Bár Céline mindössze 4 hónapot töltött az életemben, az egyik legmeghatározóbb ember számomra, akit soha nem fogok elfelejteni. Ha minden rendben van vele, idén augusztus 20-án lett 51 éves.