Jojó fogalmazta meg valamikor idén a következő gondolatokat.
Úgy élünk, hogy tolatva haladunk. Nézünk egy irányba, de egy rajtunk kívül álló erő az ellenkező irányba kényszerít minket haladni. Nem látjuk, hova tartunk, mert a hátunkon nincs szemünk. Csak azt látjuk magunk előtt állandóan, amit már elhagytunk, ahova soha többé vissza nem térhetünk.
Azért írtam le mindezt, mert szerintem tökéletes bevezetője a következő témámnak.
Elhatároztam, hogy csinálok egy ilyen blogot, ahova felteszem régi, papírra íródott naplóim tartalmát. Talán nem mindet (rengeteg van), de kezdetnek feltettem azt, amit akkor írtam, amikor életemben először utaztam Amerikába. Az egy kerek történet, alig több, mint négy hónap eseményeit írja le, de olyan négy hónapét, ami alatt több érdekeset láttam és több élettapasztalatot gyűjtöttem, mint máskor évek alatt se. Olyan, mint egy iskolaregény, tele végletes, viharos érzelmekkel, drámával, csalódással, boldogsággal, váratlan fordulatokkal... A háttere pedig az ezredforduló, amikor 1999-ből 2000 lett. Kitalálni se lehetne izgalmasabbat szerintem. :D Pedig ez nem regény, ez mind tényleg megtörtént velem egyszer.
Két dolog döbbentett meg, amikor nemrég elolvastam azt a naplót. Azokban a dolgokban, amikben azóta látszólag megváltoztam, azokban olyan gyökeresen, mintha nem is én lettem volna az a lány, aki a naplót írta. Rájöttem aztán, hogy tulajdonképpen nem változtam meg, csak előjött a valódi énem azokkal a dolgokkal kapcsolatban, miután abbahagytam a mások által elém állított példák követését. A másik, ami megdöbbentett, hogy hiába telt el negyed évszázad azóta, más dolgokban pedig semmit sem változtam. A bennem mélyen lakó ember, aki végtelenül naiv, végtelenül furcsa, van akaratereje, kitartása, bátorsága, és akinek végül mindig minden sikerül, ma is él, és ma is csak húszéves. Ez az az énem, akit nagyon szeretek, és nem akarom, hogy valaha is megváltozzon, mindegy mennyi évet élek még és milyen öreg leszek valójában.
Tanulságos olvasmány szerintem. Emlékeztet arra, hogy milyen kiváltságos és elkényeztetett voltam és vagyok. Itt írtam, hogy később vállalhatatlannak tartottam az első gyerekkori naplómat. Ezt az első amerikai naplót viszont már vállalom.
Azért pont ma teszem közzé, mert szeretek a számomra fontos évfordulókról megemlékezni.
A rendszerváltást követő években, ami nekem egybeesett a tízes éveimmel, egyszerre nyílt ki a világ és nyílt ki a csipám. A műholdas tévécsatornákon látott sok amerikai film hatására olyan Amerika-mániám lett, hogy sokáig legfontosabb életcélomnak tartottam ott letelepedni egyszer. A szobám falán többek közt a New York-i World Trade Center ikertornyait ábrázoló óriásposzter lógott, mint leghőbb álmom jelképe. És pontosan 25 évvel ezelőtt, vagyis 1999. október 9-én pillantottam meg először a valóságban a World Trade Center ikertornyait.
Az azután következő nem egészen két évben, amíg még álltak a tornyok, volt szerencsém többször meglátogatni őket és a páratlan kilátást is megcsodálni az egyiknek a tetejéről. 2001. szeptember 11-én aztán a romba dőlt álmaim jelképévé váltak. Aznap a Hudson folyó partján álltam Jersey City-ben, ahol egy tömeg emberrel együtt döbbenten néztem a túlparton füstölgő Manhattant.
Természetesen mostanra már számtalan oka van annak, hogy nem bánom, hogy végül nem Amerikában telepedtem le. De minden, ami ott történt velem, a részemmé vált, és emiatt örökké fontos lesz nekem az az ország.
Úgy élünk, hogy tolatva haladunk. Nézünk egy irányba, de egy rajtunk kívül álló erő az ellenkező irányba kényszerít minket haladni. Nem látjuk, hova tartunk, mert a hátunkon nincs szemünk. Csak azt látjuk magunk előtt állandóan, amit már elhagytunk, ahova soha többé vissza nem térhetünk.
Azért írtam le mindezt, mert szerintem tökéletes bevezetője a következő témámnak.
Elhatároztam, hogy csinálok egy ilyen blogot, ahova felteszem régi, papírra íródott naplóim tartalmát. Talán nem mindet (rengeteg van), de kezdetnek feltettem azt, amit akkor írtam, amikor életemben először utaztam Amerikába. Az egy kerek történet, alig több, mint négy hónap eseményeit írja le, de olyan négy hónapét, ami alatt több érdekeset láttam és több élettapasztalatot gyűjtöttem, mint máskor évek alatt se. Olyan, mint egy iskolaregény, tele végletes, viharos érzelmekkel, drámával, csalódással, boldogsággal, váratlan fordulatokkal... A háttere pedig az ezredforduló, amikor 1999-ből 2000 lett. Kitalálni se lehetne izgalmasabbat szerintem. :D Pedig ez nem regény, ez mind tényleg megtörtént velem egyszer.
Két dolog döbbentett meg, amikor nemrég elolvastam azt a naplót. Azokban a dolgokban, amikben azóta látszólag megváltoztam, azokban olyan gyökeresen, mintha nem is én lettem volna az a lány, aki a naplót írta. Rájöttem aztán, hogy tulajdonképpen nem változtam meg, csak előjött a valódi énem azokkal a dolgokkal kapcsolatban, miután abbahagytam a mások által elém állított példák követését. A másik, ami megdöbbentett, hogy hiába telt el negyed évszázad azóta, más dolgokban pedig semmit sem változtam. A bennem mélyen lakó ember, aki végtelenül naiv, végtelenül furcsa, van akaratereje, kitartása, bátorsága, és akinek végül mindig minden sikerül, ma is él, és ma is csak húszéves. Ez az az énem, akit nagyon szeretek, és nem akarom, hogy valaha is megváltozzon, mindegy mennyi évet élek még és milyen öreg leszek valójában.
Tanulságos olvasmány szerintem. Emlékeztet arra, hogy milyen kiváltságos és elkényeztetett voltam és vagyok. Itt írtam, hogy később vállalhatatlannak tartottam az első gyerekkori naplómat. Ezt az első amerikai naplót viszont már vállalom.
Azért pont ma teszem közzé, mert szeretek a számomra fontos évfordulókról megemlékezni.
A rendszerváltást követő években, ami nekem egybeesett a tízes éveimmel, egyszerre nyílt ki a világ és nyílt ki a csipám. A műholdas tévécsatornákon látott sok amerikai film hatására olyan Amerika-mániám lett, hogy sokáig legfontosabb életcélomnak tartottam ott letelepedni egyszer. A szobám falán többek közt a New York-i World Trade Center ikertornyait ábrázoló óriásposzter lógott, mint leghőbb álmom jelképe. És pontosan 25 évvel ezelőtt, vagyis 1999. október 9-én pillantottam meg először a valóságban a World Trade Center ikertornyait.
Az azután következő nem egészen két évben, amíg még álltak a tornyok, volt szerencsém többször meglátogatni őket és a páratlan kilátást is megcsodálni az egyiknek a tetejéről. 2001. szeptember 11-én aztán a romba dőlt álmaim jelképévé váltak. Aznap a Hudson folyó partján álltam Jersey City-ben, ahol egy tömeg emberrel együtt döbbenten néztem a túlparton füstölgő Manhattant.
Természetesen mostanra már számtalan oka van annak, hogy nem bánom, hogy végül nem Amerikában telepedtem le. De minden, ami ott történt velem, a részemmé vált, és emiatt örökké fontos lesz nekem az az ország.