Mostanában, amikor olyan testi, lelki, szellemi kimerültséget érzek, amit senkinek se kívánnék (oka a munkám, a majdnem tizenhét éves, akit én szültem, és a majdnem három és fél éves, akit Kriszta szült), akkor igyekszem a munkanélküliekre és a meddőkre gondolni... és arra, hogy ők engem és minket mennyire irigyelhetnek. És ez segít értékelni az életet, ami jutott. Mindazonáltal már nagyon várom a nyugdíjt! :D