Nem akartam, hogy ez a történet így érjen véget. Hogy az én hibámból ért így véget, azt még nem tudom, valaha meg tudom-e bocsátani magamnak.

Szerdán este kipucoltam a kisbékák lakóhelyét. Mielőtt elmentem aludni, elfelejtettem visszatenni őket. Víz nélkül maradtak. Nem érték meg a reggelt.

Kriszta és Riki itt voltak Zalában Kriszta szüleivel. Felhívtam bőgve, hogy elmondjam neki, mit tettem. Aznap otthon dolgoztam. Így bőghettem közben.

Aznap este jött haza Kriszta és Riki. Reggel Kriszta átvitte Rikit az apáihoz, én irodába mentem dolgozni, és mától kezdődik a kéthetes szabim. Most hoztuk volna vissza Pötyit és Fricit ide Zalába, ahonnan tavasszal ebihalként elhoztuk őket. Helyettük csak azt a két kis emlékkövet tudtuk elhelyezni a patakparton. Szerettek azokon üldögélni...

Sokat sírunk mindketten. Kriszta azt mondja, nem haragszik rám egyáltalán. Ezt nem értem. Én fordított helyzetben szerintem haragudnék rá.

Ártatlan, gerinces állatok halálát okoztam. Nem tudom hova tenni ezt magamban, soha nem csináltam még ilyet. Borzalmasan érzem magam.

Írok nekik egy levelet, mert jelenleg nincs jobb ötletem.

Drága kisbékáink, Pötyi és Frici!

Most, hogy már az örök patakparton ugrándoztok, ahol mindig nyílik a sárga nőszirom, zsenge a fű és ízletesek a muslicák, kérlek, hogy ha tudtok, bocsássatok meg nekem azért, amit tettem. Borzalmas a bűntudat, amit érzek, és igazán csak ti bocsáthattok meg.

Köszönöm, hogy megtanítottatok valami nagyon fontosra. Sokkal jobban kellett volna figyelnem és vigyáznom rátok. Tanultam a hibából, amit elkövettem. Köszönöm nektek, hogy jobb ember lehetek ezáltal. Sajnálom, hogy ilyen áron kellett megtanulnom ezt.

Nagyon szeretünk titeket és mindig emlékezni fogunk rátok.

Köszönöm, hogy velünk voltatok és annyi kedves pillanatot hoztatok az életünkbe.

Örök szeretettel és bocsánatkéréssel:

Noj

Ideteszem az utolsó képeket róluk. Július 13-án készültek. Pötyi a fa tetején, Frici a levelek közt üldögél...