Engem eléggé zavar, hogy bár az idő végtelen mind a két irányba, a múltba és a jövőbe is, és az emberi élet sokszínűsége is végtelen, nekem mindebből csak egyetlen egy felvillanásnyi létezés jutott. Ez az érzés csak felerősödött bennem, mióta életközepi válságba vagy mibe kerültem. Észrevettem, hogy ezt az érzést regényolvasással tudom csillapítani, ha olyan történeteket választok, amik valósághűen ábrázolnak az enyémtől nagyon eltérő emberi sorsokat és a távoli múltban vagy messzi jövőben játszódnak. Úgyhogy ezt csinálom mostanában, és nagyon jó. :) Mindig is szerettem regényeket olvasni, de ősz eleje óta jobban előtérbe került nálam a regényolvasás. Egy kis 19. századi naturalizmus már tinédzserkoromban is segített szebb fényben látni a magam 20. század végi életét, amikor az bizonytalannak és kilátástalannak tűnt. De a jövőbe is szeretek utazni, úgyhogy nemrég elolvastam egy regényt, ami 2140-ben játszódik. Bele is gondoltam, hogy ha Jojónak valamikor a 2040-es években (amikor ő a harmincas éveiben fog járni), gyereke születik, akkor az én unokám még megérheti (bár öregen, hiszen a kilencvenes éveiben járna) a 2140-es évet, és akkor lehetne valaki, aki még emlékszik rám abban a számomra elképzelhetetlenül messzi jövőben. Az ilyesmi engem megnyugtat. :)